Ebben a mi tarka nyelvi, vallási, szokásbéli stb. környezetünkben az a nagyszerű, hogy többet ünnepelhetünk, mint például az eszkimók, így nem is kell annyit robotolnunk, mint az egynyelvű, egyvallású, egy szokáskultúrájú népeknek, tartományoknak és országoknak.
Vizsgáljuk meg közelebbről csak az év végi és az új év eleji napjaink lezajlását Pancsova vagy akár Szabadka környékén. Két karácsony, s ráadásul még két szilveszteréj is! Ezek az ünnepek annyira egybefolynak tájunkon, hogy szinte sem végük, sem hosszuk. Asszonyaink belefáradnak, már-már belerokkannak a sütés-főzésbe, mi, férfiak a koccintásokba, a fiatalság vég nélkül bulizik, robbannak a petárdák, tűzijáték fénye színezi az eget immár nemcsak csupán Szabadka főterén, hanem Pétervárad felett is, a kicsik nem győzik felhalmozni a nagyszülők karácsonyi és újévi ajándékait, betegre esszük, részegre isszuk magunkat, teli, hő kebellel búcsúzunk az óévtől, szorongva köszöntjük az újat. Két teljes héten át egyebet se teszünk, csak dáridózunk, a hivatalok, a posták és közintézmények csökkentett munkaidővel dolgoznak, illetve még az ügyeletesek sem, hiszen rájuk is fér egy kis lazítás, miközben találkozik az ember olyan megátalkodott munkamániással, aki alig várja már, mikor lesz vége ennek az országos semmittevésnek, hogy újra elfoglalhassa a helyét a szövőgép mellett, avagy a minisztériumban, tartományi titkárságon, községi elöljáróság illetékes posztján bekapcsolhassa a számítógépét, vagy ha ilyennel még nem rendelkezik a helyi közösség, pontot tegyen az i betűre.
Mert akadnak még ilyen munkamániások, akiknek mindenük a munka, legyen az akár takarítás, portörlés vagy éppenséggel egy új égitest felfedezése a sűrűsödő viharfelhők miatt mind áthatolhatatlanabbá váló égboltozaton.
Tollunk hegyéből nem ok nélkül bukkantak elő a viharfelhők, amelyeket ebben az országos ünnepség-sorozatban, ünnepi kábulatban sokan figyelemre se méltattunk, pedig ha nem leszünk résen, a frissen megkezdett új esztendőben megihatjuk a levét. A viharfelhők okozta légköri változásoknak. Nincs kizárva, hogy a következő két karácsonyt és két újévet oly gondtalanul fogjuk megünnepelni, mint amilyenekből most végre kikecmeregtünk, s ezeknek a légköri változásoknak s a velük karöltve halandó pénzügyi és gazdasági buktatóknak a levét különösen azok ihatják majd meg, akik életük folyamán megszokták a mindennapi robotot, sokan úgyannyira, hogy munkamániásokká váltak, s most mind e felvett szokásukról, mind mániájukról le kell tenniük, egyszerűen azért, mert munkaerő-felesleggé minősülnek, s elküldik őket a cipőgyárból, az adóhivatalból.
De nem csak a feleslegessé minősített munkahelyveszteseknek gyűrűzhet be ez a nagy csinnadrattával köszöntött új esztendő, hanem a társadalom úgynevezett kitartottjainak a kárára is mehet, hiszen a csökkenő munkamániás képtelen lesz kosztolni, ruházni a folyton-folyvást növekvő éhenkórászok táborát.
Nehogy megsirassuk még ezeket a kissé valóban hosszúra nyúlt ünnepeinket, amelyekből mégiscsak könnyebb kilábalni, mint egy évig – ne adj Isten, évtizedekig tartó világválságból.
Emlékszik még a kihalófélben lévő nemzedék a szívet melengető s izmos kart edző jelmondatra? Valahogy így hangzott és visszhangzott tőle az ország: mi munkával ünnepelünk! Azóta nagyot fordult a világ. Egyre többen lesznek, akiknek se munka, se ünnep?
