Itt-ott a búzaföldeken némi fagykár állapítható meg, mert nem volt elég vastag a hótakaró, és ki tudja a tél végig mekkora fagyok zúdulnak még le a vetésekre megfelelő hótakaró nélkül. És nem csak a tél tehet kárt a kenyérgabonában, az erős fagyok után bekövetkezhet a sorvasztó aszály is, de még ha úgy a fagy, mint az aszály megkímélné a szabad ég alatt lévő vetést, aratás előtt bekövetkezhet, végigsöpörhet a táblák felett egy-két pusztító szélvihar, amely földre döntheti a már szárba szökkent, érett kalászokat.
Mert épp arról van szó, hogy búzát, kukoricát, napraforgót, szóját, cukorrépát és egyéb haszonnövényeket nem üvegházak és fóliasátrak alatt termesztenek a rátermett földművesek, hanem általában véve az Isten szabad ege alatt, ami nem nyújt védelmet sem a fagy, sem az aszály, de még a jégverés ellen sem, így ezért halmozódik fel a magvetőben az örökös aggodalom és feszültség, hogy vajon lesz-e látszata, eredménye egész évi munkájának. Vagyis mindenestül ki van szolgáltatva az időjárás viszontagságainak, szeszélyének. És még ez sem minden, mert előfordul, hogy még a vártnál is jobb termést takarít be a gazda, ám a termés árának alakulásába immár nem az égi hatalmak szólnak bele, hanem a földiek, a piac, a kereslet-kínálat kemény, kíméletlen törvénye, a spekulánsok és hasonlók. Ezen utóbbiakkal állítólag már Arany Jánosnak is meggyűlt a baja, pedig ő elsősorban nem is szántóvető volt, hanem betűvető.
Mindezt most azért jártam körül így érintőlegesen, mert azt hallom a legilletékesebbek szájából, a magvetőkéből, hogy a kenyérgabona árának mértéktelen leszorítása arra kényszeríti őket, hogy minimálisra csökkentsék a búzatermesztést. Csak annyit vetnek majd belőle, amennyi a saját szükségletük kielégítésére kell.
Pedig ha így nyilatkoznak és vélekednek, amilyen keményfejűeknek ismerem őket, meg is teszik, amit mondogatnak. Akkor pedig két válaszút várja az ország népét: vagy kenyérgabona-behozatalra szorulunk, vagy a lepénylesők többsége lemond a búzalisztből sütött cipóról.
Ha az utóbbi következik be, a nélkülözhetetlen mindennapit a pékek többsége kénytelen lesz kukoricalisztből sütni.
Volt már ilyen korszak a múlt század dereka táján is. És a kukoricakenyér nem egy fogyasztónak feltörte az ínyét. Például a családunk legfiatalabb tagja, akinek az ülepe még túl közel volt a földhöz ahhoz, hogy ilyesmire ragadtassa magát, a legkeményebben kijelentette: „Én ilyen kenyeret többé nem akarok látni ebben a házban!” Mármint ínyszaggató kukoricakenyeret.
Mit szólnának hasonlóhoz a mai felszabadult fiatalok? Elgondolni is hátborzongató.
Avagy kukoricaliszt helyett szójalisztben kezdenének gondolkozni a sütödék, a kenyérgyárak? Esetleg behozatali kókuszdiólisztből gyúrnák, dagasztanák a mindennapi marihoz nélkülözhetetlen tésztát? A világ legzsírosabb termőföldjén, bácskaságunk-szerte pedig érő aranykalász helyett pipacsmezőket ringatna a nyári szél? Végső ideje volna már, hogy a Magvető munkáját is méltányolja a reformokra, megújulásra készülő tőkés világ.
