Mostanában szívbéli barátom szótárát szömezgetem. Ezen ugyan néhányan megütközhetnek, hiszen korunk embere már nemigen vesz a kezébe könyvet, különösen nem szótárakat, hiszen azokban csak szavak vannak, puszta szavak, szófejtések, ha éppen szófejtő műről van szó. Barátom a szülőfaluja, Kupuszina nyelvjárását járja körül, s nagyon jól teszi, illetve már meg is tette ebben a csinos, inkább testesnek, mintsem karcsúnak sikeredett könyvében. Napok óta lubickolok benne.
Igen, lubickolok, vidáman úszikálok hullámaiban, lapjai közt. Ezen utóbbiak, a lapjai picinykét meghaladják a kétszázat, ami ugye, valamivel több mint négyszáz oldalt „tesz ki”, s ha oldalanként átlagosan tizenöt szót, kifejezést csíp nyakon a szerző, akkor az hozzávetőlegesen hatezer szó, ami nem semmi. S ezek között bukkannak fel minduntalan a veretesen tipikus kupuszinai kifejezések, a beszipkázik, aminek semmi köze a dohányzáshoz, viszont annál több köze van a gyakori iddogáláshoz. Itt van aztán a hessmásé, a nem szívesen látott, megtűrt személy, a felputykol, aki felhúzza az orrát, a csúftévő, vagyis a gúnyűző, a felhőtoli, akiről talán még a becskereki születésű klasszikusunk se tudta, mi fán terem, pedig egy egész regényt írt a felhőtolóról, azaz a garabonciásról. Persze sok-sok oldalon át sorolhatnánk a kupuszinai zamatú szavakat, kifejezéseket, erre piciny terünkön nem vállalkozhatunk, mert szeretnénk még ide valamit beszorítani annak kapcsán, hogy hamarosan a nyakunkon lesz az anyanyelvek nemzetközi napja vagy éve, közöttük természetesen a mi anyanyelvünké is, amely nyelv lerongyolódni látszik ebben a nagy nemzetközi globalizmusban.
Épp emiatt itt volna a végső ideje megszervezni egy központi tanácskozást azok számára, akik az anyanyelvből élnek, akiknek az anyanyelv a mindennapi szerszámuk. Tehát az írók, költők, dráma- és esszéírók, újságírók, szpikerek és tévések, tanítók, tanárok, közhivatalnokok részére, mert feltételezhető, hogy nyelvhasználatuk erősen befolyásolja a köznép, az olvasók, a tévénézők, az orvosok és közhivatalok szolgálatát igénybe vevők beszédmodorát, s ha ez a modor modortalan, a köznyelv is veszít bájából, szépségéből, súlyából.
Ha nem figyelünk arra mi, „értelmiségiek”, hogyan és miként használjuk anyanyelvünket, akkor a felsőhegyi Borka néni is ennek a kincsnek a tisztaságát már csak a Miatyánkban leli meg.
Meg a szótárainkban. És a klasszikusainknál, mint például Tömörkénynél.
De ki olvas manapság egy Tömörkényt vagy egy Arany Jánost? És ki az, aki tévézés helyett tájszótárakat bújik?
Pedig aki folyton csak a képernyőre mereszti a szemét, holnap már így bizonygatja a maga igazát:
– Aki nem hisz a saját fülének, az vak.
Mert a fenti megállapítás már elhangzott. Még nem az utcán, csak a rádióban.
