Olvasom az újságban, hogy több mint harmincezer ifjú legény és leányzó vár munkára, akiknek a zsebében ott lapul a bizonylat, miszerint elvégezték az egyetemet, lediplomáztak, ahogyan ezt újabban mondjuk. Persze munkára, mint olyanra, mások is várnak, egyetemi diploma nélkül, mesteremberek, volt segédmunkások, akiket ez a legújabb gazdasági, de inkább talán mégis pénzügyi válságnak nevezhető világbotrány lökött ki az utcára, meg jócskán olyanok is, akik már jóval a válság előtt munka nélkül tengtek-lengtek, önhibájukon kívül. Hazánkban tehát már tegnapelőtt is érezhető volt a munkanélküliség folyamata, ma viszont ez a tegnapelőttinél is nagyobb hullámokat vet és olyanokat is elsodor magával, akiknek eddig „biztos” megélhetésük, állásuk volt. Vannak régiók Közép-Kelet-Európában, amelyekben például tanerő- vagy orvoshiánnyal küszködnek, s mégis tanítókat, tanárokat, orvosokat, ápolónőket bocsátanak el, nem beszélve az ipari dolgozókról, akiket ideiglenesen vagy véglegesen „szabadságolnak”, kényszerítenek az utcára.
Bezzeg jó fél évszázaddal ezelőtt nem ez volt a helyzet térségünkben. A falvakat tömegesen hagyták el még a „biztos” megélhetést nyújtó termelőszövetkezeti dolgozók is, s özönlöttek a városokba, az épülő szocializmus fő bázisaiba. Ennek, mármint a város csábításának, alulírott sem tudott ellenállni, jóllehet helyben volt munkahelye, a szülőfalujában, ahol a tisztjét rövid idő alatt egészen a korpakirályságig vitte, amely abból állt, hogy korpajeggyel látta el a korpára szorult sertéstenyésztőket. Új munkahelyén, a városban egy olyan mély vízbe ugratták – meggondolatlan fejesugrás volt! – amely „víznek” nem hogy nem ismerte az áramlatát, sodrását, örvényeit, de még a folyásirányát se, így nem is gondolhatott – ha olykor eszébe is jutott volna – az árral szemben való úszás izgalmasan csiklandós mivoltára. Elég az hozzá, hogy új munkahelyén korpajegyek helyett újságcikkeket „állított” ki.
S ezzel most csupán azt szeretném érzékeltetni, hogy jó fél évszázaddal ezelőtt ebben a régióban volt munka és munkalehetőség dögével, kedvükre válogathattak benne az emberek, akárcsak manapság a turkálókban. Mára, s ezt a fejlődés és a homályos értelmű tranzíció – „átmeneti” állapot – hozta magával, megspékelve különböző színezetű válságokkal, alapjaiban változott meg a világ folyása. Sorok állnak a munkaközvetítők előtt. Százezrek szemére nem jön álom, mert nem tudják, hogy reggelre kelve helyén találják-e a cégtulajdonost cégestül, ahol tegnap még a megélhetésük forrása buzgott. Közvetlen környezetünkben, ebben az összezsugorodott, csontig soványodott országban több mint harmincezer felkészült diplomás fiatal szeretne munkát találni,elhelyezkedni, emberarcú szocializmus helyett demokratikus, szabad társadalmat építeni. Valakik azonban nagyon elkúrták a dolgokat. Akik elkúrták, hiába ültek tort az elmúlt hetekben a svájci síparadicsomban, a felelősökre nem mutattak rá, talán mert épp közöttük voltak a felelősök. Mert ezer százalék, hogy nem a felsőhegyi Jóska bácsik vagy a ljigi Zorica nénik között voltak. Sem a friss diplomásaink között. Akik, ha már itthon nem boldogulhatnak, immár majd csak a lassan beinduló agyelszívás „áldásában” reménykedhetnek.
