Talán aktuálisabb témát érintenénk, ha például arról értekeznénk, hogy mire ébredünk? Igaz, fergeteges hóviharra már így, február farkán aligha ébredünk, viszont árvízre igen. S ez, az árvíz, még a hóesésnél is komolyabb gondokat okozhat. Mint ahogy okoz is, ha bekövetkezik. Mert a Tisza vízszintje máris emelkedik, de a Temesével sem lehetünk megelégedve, hogy a Timokéról ne is beszéljünk. A havat szerencsére az utóbbi napokban tapasztalt hőemelkedés eltakarította, igaz ebből a hótúrók is derekasan kivették a részüket. Az egyéni hótakarítókról ugyanakkor ezt nem lehet elmondani. Igen sok ház elől nem hányták el a rájuk eső hómennyiséget. Még a kilátásba helyezett bírságolások ellenére sem. Még fél évszázaddal ezelőtt is az utca szégyenének számított az, aki a saját portája előtt nem takarította el a havat. Ma már a közhivatalokban vagy a magánszférákban működő maffiózóknak sincs szégyenérzetük. Kiváltképp épp nekik nincs.
Ezek után mire legyünk büszkék? Mert, ugye, ez itt a kérdés. Ezt firtatja már dolgozatunk címe is. Mindenekelőtt mi, Szerbiában élő magyar kisebbség arra, hogy megőriztük nemzeti identitásunkat. S ezt nem mi állítjuk, nem mi dicsekszünk el vele – különben is, ugyebár az öndicséretnek orrfacsaró illata van –, tehát nem mi gondoljuk folyton-folyvást, hogy megőriztük a megőrizendőnket, hanem egy odaáti felelős nyelvtestvérünk, aki nemrég látogatóban járt nálunk. S erre már csak azért is büszkék lehetünk, hogy az országunk kebelét galádul elhagyó albán sorstestvéreink után mi, magyar identitásúak lettünk Szerbia legnagyobb, legszámosabb nemzeti kisebbsége.
A nyelvtestvérünkről pedig az villan a tollhegyünkre, hogy a napokban lecsengett világnap, amely az anyanyelveknek szentelődött, megtudhatták az érdekelt anyanyelvűek: jelen pillanatban a földkerekségen még hatezer nyelv működik, amelyből minden hatodik percben egy kimúl, elvész a nyelvek tengerében. Más forrás szerint már csak háromezer élő létezik, s ebből minden harmadik nap tűnik el egy. Szakemberek számítása szerint a miénk, magyaroké, még ötszáz évig tartja magát.
Nos – lám már mi is nosozunk! –, ötszáz esztendő múltával, amikor már egyetlen magyar se létezik a Kárpát-medencében, de még a Duna–Tisza közén sem, se tömbben, se szórványban, vajon ki olvassa majd Aranyt eredetiben? Mert ezt már csak angol fordításban élvezheti. Erre legyünk büszkék?
