Egyetlen napilapunk régi, hű olvasói közül akadhat még valaki, aki emlékszik Öcsi bá, alias Albrecht János talán egyik legjobb, legszellemesebb beszámolójára, amit egy tűzoltóversenyről küldött a lapnak. Jó humora volt mélyen tisztelt kollégának, akit alulírott grófi címmel is kitüntetett. Egyszerűen legrófozott, pedig nem volt ilyen származék, egyszerű frontharcosként küzdötte végig a háború végét, s ezért nem főrangi címet, csupán egy vagy két hold földet kapott a háború utáni földreform idején. Jó humorát hitelesítette, hogy ízes történeteit mindig méltóságteljes komolysággal adta elő, nem is grófi, inkább már-már királyi fenséggel. A „harcos” földjére, egyetlen vagyonára nagyon büszke volt, de ez a büszkeség is az ő sajátságos humorával volt átitatva. Ő volt az a ritka egyéniség, aki ha a terepre utazott anyaggyűjtés céljából, megállította a sofőrrel a kocsit minden újságosbódé előtt, kiszállt, de nem azért, hogy megvásárolja a legfrissebb lapszámot, hanem hogy „leellenőrizze” – jóllehet erre nem volt akkreditációja, de a saját lapja sorsát mindig a szívén viselte –, tehát megérdeklődje, hogy a kioszkban kapható-e a Magyar Szó. (Ma, szegénynek ilyen szempontból rengeteg munkája lenne, s bosszankodhatna is eleget, mert azt kellene tapasztalnia, hogy Magyar Szó csak minden ötödik vagy tizedik bódéban kapható. Merthogy nem csak a lap példányszáma csökken, bizony az olvasók létszáma is.
Kedves grófom most arról jutott eszembe, hogy a napokban a tűzvédelemről s ezen belül a tűzoltósokról esett néhány szó, különös tekintettel a gyerekre, akik, állítólag, gyakran esnek a tűz áldozatává. Nem azért, mert a mai gyerekek többet tüzeskednek, mint a régiek, hanem mert nincsenek kellőképpen, elméletileg, fölkészítve, hogyan szabaduljanak meg egy kigyulladt fészer lángjai közül. Ezért a tűzoltók bemutatókat tartanak a kisiskoláskorúaknak, akik ugye még elég butácskák ilyen ügyekben.
Ha most tisztelt egyetlen lapunknak volna emlékezete, előhalászhatná Albrecht János elfelejtett kollégánk elfelejtett örökbecsű riportját arról a néhai országos tűzoltófesztiválról, ezzel méltán tiszteleghetne a mindenkori tűzoltóság előtt és egyben egy odaadó, régi munkatárs emléke előtt is. Lapunkat eme gesztusért bizonyára megáldaná nem csak az Országos Tűzoltó testület főparancsnoka, de maga Szent Flóris is, aki annak idején szintén híres tűzoltó lehetett.
Annyit tennénk még csak a fentiekhez, hogy a tűzoltó testületek bemutatták a kisdiákoknak a tűzoltó kocsi meg a tűzoltó létra legújabb típusát és más gyakorlati tudnivalókat prezentáltak. Itt-ott talán arról a hatéves kis srácról is szó esett, aki élete kockázata árán nemrég kimentette barátját a lángok közül. Talán arról a kigyullad szibériai iskoláról is említés történne, amelyben több mint száz diák vált a lángok martalékává, mert őket, szegényeket, még a felkészült tűzoltók se tudták kimenteni. Talán későn riasztották őket.
A mondás tehát, miszerint ne játsszunk a tűzzel, még napjainkban se veszti érvényét. S ez nem csupán a kiskorúakra érvényes, de a világ és a régiók sorsát irányítókra is.
