Nem vagyok benne biztos, hogy ezt az eszközt (szerszámot) a használói így nevezték. Mi a csumát is csutának hívtuk. Csumája a lerágott almának van. Csutája a kukoricaszárnak. Miután letörtük a kukoricát – mi még kézzel törtük –, s kivágtuk a szárát, a töve a földben maradt, ezt később az eke kiforgatta, tavasszal a búzatábláról kellett fölszedni – ez volt a csutaszedés –, hogy majd aratáskor ne ütközzön bele a kaszaél. A csuta, illetve a kukoricaszár gyökre tele volt földdel, a csutaszedőnek ezt kellett belőle kivernie, hogy használhatóvá váljék. Erre kellett a csumaverő. Akinek ilyen szerszáma nem volt, az a lábbelijéhez, nevezetesen a faklumpájához verte, hogy a kötényébe gyűjtve halmokba hordja össze, ahonnan kocsira rakva hazaszállították tüzelőnek. A falusi népek abban az időben – a múlt század első felében – sok helyen még gij-gajjal, csutkával , csutával tüzeltek a levesfazék alá, mert kevés volt még a villanytűzhely, illetve nem minden házba vezették be a gázt. Igen: a csuta, stb. energiatakarékos tüzelőanyag volt, a csutaszedés nagyban dívott, nem azért, mert örömteli munkának számított, inkább azért, mert sokan rákényszerültek.
Na, itt került használatba a csumaverő.
Egy gumibot szerű valami, ami, persze nem gumiból készült, hanem egy vastagabbacska faágból. Méretre, vastagságra mint a gumibot. És épp úgy mint ez a rendőrszerszám, a kéz csuklójára volt akasztható. A földből kifordított, de földdel megtelt csumagyökérből könnyű volt vele kiverni a humuszt. Akinek nem volt ilyen alkalmatossága, az a falklumpája orrához verte a csutát.
Elég bonyolult volt ezt itt elmagyarázni egy mai öt-hat éves srácnak, aki nem hogy csutaverőt, de még „csutáttermő” búzaföldet se látott, annál több tévé meg számítógép ablakot. A mondás viszont itt-ott még felbukkant bonyolult, mint a csumaszedés. Pedig az egyáltalán nem volt bonyolult, csak sokat kellett hozzá hajlongani. Bizony minden egyes csutáért le kellett hajolni. De megérte. Otthon a lángjánál, parazsánál jó levesek főttek. Avagy a mondás inkább úgy hangzott, hogy egyszerű, mint a csutaszedés? Nem volt egyszerű. Fárasztó volt.
Ezt az egészet pedig, most azért vetettük papírra, hogy eldicsekedjük: birtokunkban van egy csumaverő. Ha jól látjuk, meggyfaágból készült. Erről a rajtahagyott héja tanúskodik. Sötétbordó, rászáradt burok. fényes, mint egy sokat használt szerszámnyél. Jólesik az embernek végighúzni rajta az ujját.
Kié lehetett? Mi egy jóbarátunktól kaptuk abban a faluban, ahol sok-sok évvel ezelőtt még „divatban” volt a csutaszedés. És büszkék vagyunk rá, mert ilyen szerszámmal talán még a fővárosi néprajzi múzeum se rendelkezik. Minek is, hiszen csak egy kővé keményedett ágdarab, aki sokat tudna mesélni régmúlt időkről, ha valaki még szóra bírná.
