Kinn a sziken sóvirág nyílik. Hacsak tehettem, szedtem belőle egy csokrot és hazahoztam. Megszárítva sokáig díszlett a vázában. Szép volt. Az a szikes, sivár, sós talaj is termett szépet. Talán nem is volt olyan sivár, ahogy sokan leírták, látták. Termett sovány füvet, fehér sziksót, s nyájak legelésztek rajta. Lent bárányok, fölötte fehér bárányfelhők. Igen; tarka szöcskenyájak legelésztek rajta.
A gazdák persze nem nagyon ugráltak a szikes földekért, jobban szerették a zsíros, szurokfekete barázdákat, amelyeken sóvirág, kamilla és tarka szöcskenyájak helyett telt aranykalászokat ringatott a szél, s termett bőségesen tengernyi tengerit, napraforgót, cukorrépát, dohányt. Mert ezek hozták a gazdáknak igazán a „dohányt”.
Ki a szikre azok szorultak, akiknek nem jutott már a zsírosból. Olyan falut is ismertem határostul, amit minden oldalról szik vett körül. Már akkor, amikor a világszervezetnek még csak eszébe se jutott, hogy külön világnappal pecsételje meg és jelentse be a termőföld elkótyavetyélése elleni harcot.
Mert még álmából felriadva arra lett figyelmes a föld állapotát szívén viselő világszervezet, hogy amilyen arányban növekednek a sivár sivatagok, a szavannák és a szikesek, olyan arányban csökkennek a termőföldek, s ma már ott tartunk, hogy a lesoványított puszták a föld termőterületének a felét nyomorgatják. S ehhez nem csupán a megváltozott és folyton változó légköri viszonyok járultak hozzá, hanem a földlakók gondatlansága is. Tarka szöcskenyájak helyett kecskenyájakkal árasztották el a legelőket, s ezek ott nemcsak a zsenge füvet, hanem a kiszáradtat is lelegelték, úgyszintén a bokrokat is mind levágták s imigyen a legelőket elsivatagosították. Efféle tevékenységükben nagy segítségükre voltak a tevepásztorok a tevecsordáikkal. Utánuk már jöhettek a sáskák, s jöhetett a nap heve, nem lett ott többé egy árva fűszál kelőben, s egy tenyérnyi zöld hely sem a nagy határ mezőben.
A jelenségre már Arany János fölhívta a figyelmet, s jellemző, hogy világszervezet csak most, csaknem kétszáz év után kezd kapkodni a fejéhez.
Miként a Tudós Társaság is, hogy a legbecsesebb kincsünk, az anyanyelvünk állandó mozgása, burjánzása és alakulása közbe mindinkább satnyul, szürkül, sivárosodik, már-már elszikesedik. A ludasi horgász alig érti meg az óbudai aranyművest, és fordítva, holott édestestvérek. Történik mindez, miközben a földön mind több az éhező s a Kárpát-medencében mind kevesebb a magyar. Persze eme utóbbin alig hasad meg a világ szíve.
