Lili és Marijana
Vagyunk még, akik emlékezünk Lilikére, vagyis Lilianna Kumanéra, a göndörhajú, csillogó szemű, mosolygós kislányra, és a nagybetűs Sors kiválasztotta nagymamájáról, Faor Viktóriára (1898–1989). Több mint három évtizeddel ezelőtt többször írtunk róluk napilapunkban. A nevével együtt a nagymamát is nagy- és gyöngybetűkkel írná a legszívesebben ma is Lili, ahogyan őt Újvidéken, a Darányi-telepen hívják. Azok, akik csecsemőként is ismerték és mindenben támogatták Faor nénit, aki iskolába indulásáig önzetlen szeretettel nevelte.
Korai emlékeiből ez az érzés maradt meg a legmélyebben. Olyannyira, hogy szíve teljes szeretetével beszél ma is azokról az időkről, a nagymamáról, a Szent Erzsébet-templomról, a keresztmamáiról. Kevesen vannak a világon, akik azt mondhatják, hogy három keresztanyjuk is van. A Torontóba került és ma is ott élő Lili a közelmúltban gyermekkori pajtása, Tóth (férje után Leđanac) Erzsébet idősebb lányának az esküvőjére érkezett „haza”, ahogyan ő mondja. A lakodalom után szülői házának a szomszédságában, Erzsébet otthonában beszélgettünk az áldott állapotban lévő, első gyermekét váró Lilivel. Vissza-visszatérő témája volt a szeretet, pedig nem volt felhőmentes az élete.
Osztozni mások örömében
Lili szülei, Lídia és Anton Kumane, az Újvidéki Egyetemre jöttek tanulni Nigériából, mint akkoriban annyi más tudásra vágyó fiatal a különböző afrikai országokból. Úgy alakult, hogy Faor Viktóriához, a Dalmát utca 35-be kerültek albérletbe. Lilike 1974. április 30-án látta meg a napvilágot az újvidéki szülészeten. Édesanyja a szülést követően elhunyt. Édesapja a házinénit, Viktória asszonyt kérte meg, legyen a segítségére az első hónapokban, amíg elrendezi dolgait... A hónapokból évek lettek.
A világhálón nincsenek távolságok
– Abban a házban, amelyikben a nagymamával éltem, most az unokája lakik, kicsit beszélgettem vele. Ehhez az utcához nagyon sok szép emlék fűz – emlékezett vissza Lili. – Sokat játszottunk az utcabeli gyerekekkel. A legtöbb szeretetet itt kaptam a nagymamámtól, a körösztmamáimtól, a szomszédoktól, Erzsike anyukájától, Erzsikétől, aki vigyázott is rám. Olyan szeretetet, amely mindig melegséggel töltött el, és amikor nehéz volt Kanadában, mindig hazagondoltam, így könnyebben viseltem el a szomorúságot – elhallgat kis időre, de még ilyenkor is mosolygós a tekintete.
Erzsike közben behozza a kávét, mellé az aprósüteményeket. Nevetve kérdezi Lilit, hogy a hajmosásai is szép emlékként maradtak-e meg. Ebben a „komoly” műveletben mindig besegítettek a szomszédok Viktória néninek.
Dragana (balról) és Marijana bukkant rá Lilire a Facebookon, három évvel ezelőtt
– Azért, mert fájt a fejem bőre, amikor a hajam mostátok, főleg akkor, amikor fésültetek. Csak később tanultam meg, miért fésülködnek egy kicsit másként a négerek – válaszolta Lili.
– A keresztelés tényleg nem mindennapi volt – folytatta Erzsike. – Versenyeztek a telepi asszonyok, hogy ki legyen a keresztmama, Huzsvár atyának nem kis gondot okozva. Végül is három asszony neve került a plébánia anyakönyvébe.
A Dalmát utca 35-ben megelevenedik a gyermekkorom
– Engem itt mindenki szeretett, ezért nem akartam elmenni innen, itt hagyni a nagymamámat. Nekem ő jelentette a családot. A saját családomat nem ismerhettem meg, édesanyám meghalt, amikor születtem, apám meg elment. A gondok iskolába induláskor kezdődtek. Hivatalosan akkor kezdtek kutatni utánam. Nigéria belgrádi nagykövetsége megtalálta apám öccsét Kanadában. Amíg intézték az ügyemet, a szociális intézet közreműködésével kerültem Kamenicára, a Gyermekfaluba. Innen jártam iskolába, de a hét végét a nagymamámnál töltöttem. Akkoriban kezdtem szerbül tanulni, addig csak magyarul beszéltem.
Több anyanyelve is lehet egy embernek, véli Lili, fontos az, hogy mit és hogyan érez az ember a szívében. Talán ezért nem felejtette el a magyar nyelvet, amelyen megszólalt, és a szerbet, amelyet elsős korában valamelyest megtanult.
Időszűkében nem találkozhattam mindenkivel személyesen
– Nem tudom, hogyan történt, de sok év után, amikor ismét hazalátogattam, egyszerűen megszólaltam magyarul és szerbül. Visszajöttek velem azok a nyelvek is, amelyeket itt tanultam meg. Kanadában más környezetben élek, nincs alkalmam beszélni ezeken a nyelveken. Amikor a nagybátyámhoz kerültem, akkor kezdtem angolul tanulni. Emlékszem, nagyon szomorú voltam, amikor el kellett válnom a nagymamámtól. A szeretetre való nevelése nélkül talán nem is lett volna erőm elviselni mindazt, ami várt rám Kanadában. Ott jöttem rá, hogy milyen jól nevelt. A nagybátyám és a felesége nem szívesen fogadtak, és ezt éreztették is velem. Sokszor kikaptam, nem szerettek, pedig öt gyerekük volt. Hárman idősebbek, ketten pedig fiatalabbak nálam. A gyerekek nem voltak annyira rosszak hozzám, mint a szüleik, de nem lelkesedtek értem. Nem is lehettek másmilyenek, hiszen rideg családban nevelkedtek, amelyben a szeretetnek nem volt jelentősége.
Faor Viktória
– Az iskolában a tanárok vették észre, hogy valami baj van a családomban. Olykor a fizikai bántalmazás nyomai is meglátszottak rajtam, a lelkiekről nem is beszélve. A szociális intézet javaslatára kerültem kollégiumba, majd tizenhét éves koromban külön lakást kaptam a várostól. Azóta egyedül intézem a sorsomat. A költségeimről a kanadai állam gondoskodott az egyetem befejezéséig. Jelenleg a HOOPP nyugdíjbiztosítási intézetben főmunkatársként dolgozom. Nagyon jó munkahelyem van, és most már jobb az életem.
Az elválás fájdalmas pillanatai
Faor néni Lilivel 1974-ben
(a felvételeket Stanyó Tóth Gizella készítette, illetve a családi albumból valók)
