Első útja a temetőbe vezetett, a nagymama sírjához. Az elhanyagolt sírhely láttán nagyon elszomorodott.
– Mégis a szép emlékek jutottak az eszembe, éppen úgy, mint most. A fájdalmas váláskor is voltak, akik segítettek a nagymamámnak, aki járatlan volt a hivatalos ügyekben. Milenko bácsi (Milenko Brkanić újvidéki mérnök), az Ilustrovana Politika és a JAT légitársaság díjmentesen biztosította a jegyet a nagymamámnak, így elkísérhetett egy újságíróval együtt Torontóba, a beleegyezésem ellenére meghatározott nevelőszüleimhez. Az ő jóvoltukból még háromszor jött a nagymamám hozzám, tizenkét éves koromban a JAT ingyenjegyével én látogattam meg őt és a barátaimat, és tizenöt éves voltam, amikor meghalt a nagymamám.
Támogatásukkal jöhettem haza a temetése után 1989-ben, a nyári szünetben. Ezúttal is szeretném megköszönni nekik, és mindenkinek, hogy akkor segítettek nagymamámnak és nekem, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá.
Csak a szeretet tudja legyőzni a félelmet – ismétli Lili, ki tudja hányadszor. Ezért vállalkozott a nagy útra egyedül, hogy örömet szerezzen a fiatal párnak.
– Valóban a játszó- és vigyázó társam lányának, Marijanának az esküvőjére jöttem haza. Nagyon szeretem őket. Olyanok, mintha a testvéreim volnának. Az orvosaim sem látták kockázatosnak vállalkozásomat, de azért féltem egy kicsit a repüléstől. De a Jóisten velem volt most is, mint mindig. A hitre és a szeretetre tanított a nagymamám is. A szeretetével válhattam olyanná, amilyen ma vagyok. Itt tanultam meg, hogy a szeretet a legfontosabb eleme az életnek. Örökké hálás leszek gyönyörű gyermekkoromért, ezeket a csodálatos emlékeimet fogom átadni a gyermekeimnek. Mindenkinek köszönöm a segítséget, a sok-sok szeretetet, amit itt Újvidéken, a Telepen kaptam. Ezért lettem én is ilyen érzésű ember, mert sokan szerettek. S ha áprilisban kislányom születik, a nagymamáról Viktóriának keresztelem. Elmondtam ezt a körösztmamámnak, Lődör Teréznek is. A három körösztmamám közül már csak ő él. Nagyon szeretem, és ő is engem.
Branka Đurđevićtyel, a Városi temető főkertészével és Milenko Brkanićtyal a temetőben
Egész albumnyi képet kaptam tőle, és mindig elmesél valami kedves történetet kiskoromról, amire én nem emlékezhetek, és azokról, akik segítettek.
A néhány nap alatt, amíg Lili itt volt, csak a városi temetőbe jutottunk el együtt. Lili megbeszélte a főkertésszel Faor néni sírjának gondozását, és tíz évre előre kifizette az illetéket. Legközelebb új családjával, hármasban szeretnének Újvidékre látogatni.
Advent negyedik hetében kerestük fel otthonában Lődör Terézt, a keresztmamát, akinek első kérdése az volt, hogy van-e hírünk Lilikéről. Azt tudta, hogy szerencsésen hazarepült.
– Mindennap imádkozom érte és születendő gyermekéért – mondta összekulcsolt kézzel, könnyezve Teréz néni, aki a 77. életévéhez közelít, közben előveszi a fényképeket, a régebbieket és a legújabbat, ami Lilikével készült. – Ezen a képen magyar ruhában másfél éves volt Lilike. Sajnos a másik két körösztmamáról, Varga Terézről és Heincz Veronikáról nincs fényképem. Nem tudom, hogy hány évesek voltak, de én a lányuk lehettem volna, amikor kereszteltük Lilikét. Ezért is gondolta Huzsvár László atya, hogy az idősebb asszonyok mellett kell egy fiatalabb is. Nagyon sokan voltak a keresztelőkor a templomban. A tragikus esemény előtt is a telepi templomunkba jártak misére a katolikus afrikai egyetemisták, Lilike anyukája, Lidia és apukája, Toni, vagyis Anton is. Jóravaló, szegény sorsú keresztények voltak. Toni szerette Lilikét, de megviselte feleségének korai halála. Miután Nigériában eltemette a feleségét, visszajött, hogy meglátogassa kislányát, majd Kairóba ment. Néhányszor még eljött látogatóba. Látszott rajta, hogy gondban van, mert nem volt módjában magával vinni a kislányt. Úgy gondolta, jobb sorsa van Faor néninél. És ez igaz volt. Nem tudjuk, hogy mikor, de ő is korán meghalt.
A legújabb felvétel a keresztmamával, Lődör Terézzel
A lehetőségeink szerint segítettünk szinte mindannyian, akik a Szent Erzsébet-templomba jártunk. A körösztmamák közül Varga néni volt a legtehetősebb. Ő sokat vállalt minden tekintetben, de Sztrikovits János atya (aki Huzsvár püspököt követte a szolgálatban) is sokat segített. Faor nénihez akkoriban nagyon közel laktunk. Hol édesanyám, hol meg én dajkáltam Lilikét. Így ment ez jó pár évig. Emlékszem, három váltásban dolgoztam a selyemgyárban (az újvidéki textilgyárban), de mindig beosztottuk az időnket, hogy segítsük az idős, meleg szívű, emberséges Faor nénit.
Annyira tiszteli őt Teréz néni, hogy most is többnyire a vezetéknevén említi azt az asszonyt, aki emberiességével örökre beírta magát a Darányi-telep történetébe. Nemes cselekedetét egyelőre az élők emlékezete őrzi.
Nagymamám tudja, hogy itt vagyok a sírjánál
A Jóisten mindig megmutatja az embernek, hogy önzetlenségből, szeretetből mit tud megtenni a másik emberért. Nem véletlenül mondja a szólás: Jó tett helyébe jót várj. Ennyi év után én vagyok a legjobban meglepődve, hogy Lilikénk sok mindenre és mindenkire emlékszik. Annyira ragaszkodik Tóth Erzsi, a szomszédlány családjához, hogy most hazajött a lányának az esküvőjére. Hogy nem felejtette el a gyermekéveit. Erzsi elsős lehetett, amikor Lilike született. Szeretetreméltó, aranyos csöppség volt. Mit mondjak, megszerettük és megsirattuk mi is, amikor elment. A Magyar Szóban meg is jelent egy cikk, talán 1980 őszén, amikor először akarták Torontóba vinni, de Lilinek nem volt útlevele. Időbe tellett, mire elintéződtek a hivatalos ügyek, így maradt egy kis időnk, hogy hozzászokjunk az elváláshoz. Brkanić úr és felesége szintén sokat segítettek, anyagilag is Faor néninek és nekem is a nehéz években. Róluk sem feledkezik meg Lili, most is meglátogatta őket.
A Szent Erzsébet-templom előtt. Lilianna, Teréz néni és Kovács Anna, 2009
Üdvözlet Torontóból, 1999
Aki a virágot szereti
