Tiszteletre méltó korom ellenére megrögzött őgyelgő vagyok, a gyengébbek kedvéért: gyalogló, gyalog járó, s ebbéli mindennapos tevékenységemet a gyalogúton bonyolítom le, lévén, hogy ebben a betonrengetegben, ahol a levegőt rontom, nincsenek gyalogösvények. Mondhatom, nincs könnyű dolgom. Igaz, a csikóim – jól van no: a lábaim – tűrik és bírják még a gyaloglással együtt járó fáradalmakat, sokszor panaszkodnak is, de én nemigen hallgatok rájuk.
A gyalogjárdán való közlekedésemet nem is annyira a meg-megbicsakló, botladozó lábaim nehezítik és keserítik meg, hanem a gépkocsik. Felhajtanak oda is, ott futkároznak, ott parkolnak, mert nincs számukra megfelelő hely a városban. Még nem készültek el a mély garázsok és a tetőgarázsok. Ahhoz idő kell és rengeteg pénz. Nekünk, vén gyalogosoknak egyikből se áll túl sok a rendelkezésünkre. Különösen az időből „gyalogoltunk” ki. Az úgynevezett mi időnkből.
Baktatok a céltalan célom felé, egy csapat csitri lány viharzik el mellettem. Hálás vagyok nekik, hogy nem szorítottak, sodortak le a járdáról. Ahányan csak vannak, mindenki mondja a magáét. Talán a leghangosabb száján ez a mondat pattan ki: boli me... A három pont helyén egy olyan szó áll, ami egy ilyen baloldalian konzervatív szemléletű jegyzetbe mégse illene bele, jóllehet a szó már lírai versekben is polgárjogot nyert.
A „boli me...” onnan jön, hogy kuslogásunk színhelyén túlnyomórészt az a nyelv uralkodik, amelyik szerte az országban. S mert nem valószínű, hogy a bogarasi anyóka, aki ezt jegyzetet silabizálja, meg tudja fejteni a boli me értelmét – mint ahogy a voli me-t se, az ő kedvéért leszek szíves lefordítani a nyelvére: magyarul tehát annyit tesz, hogy fáj a... Az egészben csak az a fölfoghatatlan, hogy a csitri leányka, aki ezt szinte az egész város füle hallatára elkiáltotta, nem rendelkezik azzal, amit a kipontozott rész takar. Szalonképesen szólva: fütyesz. Ilyennel csupán a kakasok, a kosok, a bikák, no meg persze azok a legénykék rendelkeznek, akiket, ezen utóbbiakat, a nagyvárosi köznyelv meg a csitri lánykák szabadon, talán már az iskolapadokban is a nevükön neveznek.
Vajon heves és hévtelen vitáikban a bogarasi csajok is? A boli me-nek a magyar változatát. Néha elvisz a lábam abba az utcába, ahol a giminek a magyar tannyelvű tagozata is működik. Itt, ebben az erős szórványban. Vajon megüti-e a fülemet a fáj a..., vagy a kapd be...? Fesztelenül. Fölszabadultan. Hiszen itt, rajtuk kívül, úgyse értené senki. Így meg se botránkozhatnak rajta. Azon, amit mi, öreg faszik, egymás közt is csak suttogva mertünk kiejteni annak dacumán.
