Otthonosak táncban és zenében

Juhász Sándor (27) és Zsombor (23) testvérek, és a zselizi szülői házból hozták magukkal a néptánc és a népzene szeretetét. Mindketten a Magyar Nemzeti Táncegyüttes tagjai, emellett Sándor a zselizi Kincső Ifjúsági Néptáncegyüttes vezetője is. Zsombor tánctudását a Fölszállott a páva versenyen ismerhette meg a nagyközönség. A beszélgetésre együtt ültünk asztalhoz, a válaszok szellemében és tartalmában a szoros rokoni kötelék is tükröződik, így nem mindig választottam szét az elmondottakat.

Szüleik, Eszter és Sándor a felvidéki hagyományőrzés elkötelezett hívei és aktivistái, így a Juhász testvérek is az anyatejjel szívták magukba a tánc és a zene szeretetét.

– Sándor: Az első próbákra csak nagyon homályosan emlékszem, ezek felidézésében segít a családi fotóalbum. Bongyor hosszú hajjal állítottak a bátyám csizmájába, amely a derekamig ért. A látvány kedvéért egy nagykalapot is a fejembe nyomtak. Egy másik felvételen a lefektetett nagybőgőt próbálom szóra bírni, pengetni.

Édesapánk agronómus, és a katonaság után kapcsolódott be a néptáncmozgalomba. Tachovban, a német határnál szolgált, és sűrű levelezésben állt az otthoniakkal. Az öccse lelkesen írt a lévai néptáncegyüttesről, ahol szemrevaló lányok is vonzóvá tették a közösséget. A csehországi laktanya zártságában az írottak megmozgatták apám fantáziáját, s amikor hazatért, ő is Léván találta magát. Tehetséget is érzett a figurákhoz, s hamarosan egyfajta tánckarvezetővé lépett elő. Édesanyánk pedagógus, aki kiváló oktatói érzékét az otthoni nevelésben is kamatoztatta.

– Édesapja mikor tért vissza a szülővárosába, Zselizre?

– Zsombor: A zselizi fantasztikus Csemadok Fesztivál eseményei édesapámnak gyerekkorától kezdve maradandó élményt jelentettek, s mikor a rendezvény abban a formában megszűnt, a kisváros egy érdekes színfoltját veszítette el, s a folklór-anyaegyüttese is felbomlott. Ekkor már egybekeltek édesanyámmal, – s egy komáromi rövid kitérő után – úgy érezték, hogy otthon van rájuk szükség. A szándékot tett követte, s nekiláttak a már említett folklór-együttes feltámasztásához. Ebből született 1995 decemberében, születésem előtt két hónappal, a Kincső néptáncegyüttes. Tíz évre rá szüleink a Magyar Táncművészeti Főiskola néptáncpedagógus szakán tökéletesítették tudásukat. Ötévenként jubileumi műsorral ünnepeljük a Kincső alapítását, jövőre már a negyedszázados fennállására gyűlhetünk össze. E közösségben százakat tartott össze a tánc szeretete. A generációk e történetben már összemosódnak, s az alapítók gyermekei is az együttesben találtak otthonra. A csoport az identitás megőrzésében is fontos szerepet kap, mivel a település lakosságának alig fele vallja magát magyarnak. Szüleim tehát egy különleges, saját utat gyúrtak ki maguknak, amit mi tovább szélesítünk.

– Maradjunk a kitaposott úton!

– Zsombor: Nekem volt a legkönnyebb: mindenben Sándort követtem. Fóton a Népművészeti Szakgimnáziumot fejezte be, s magam is ott végeztem középfokú tanulmányaimat. Ez számomra mindenképpen előnyt jelentett, de az elvárások nagyobbak is voltak.

– Sándor: A tanintézmény fontos lépcsőfoka volt a Magyar Táncművészeti Főiskolához vezető útnak, amely mára egyetemi rangot kapott. Szakirányú tantárgyakat oktattak – a táncok tanulása és a különböző technikák gyakorlati elsajátítása mellett – az elméleti tudásunkat is gyarapították. Így a hivatásos életre is felkészítettek, valamint egyengették az előbb említett felsőfokú intézmény pedagógiai fakultására, vagy tánc- és próbavezető szakára való bejutásunkat is. Természetesen ma már látom e képzés gyenge pontjait, de ez énemből fakad: kritikus szemmel nézem a világot, felszólalok a számomra haszontalan dolgok ellen, így néha szembe megyek a „trendi” áramlatokkal. Mégis, ha újraélném a középiskolás éveimet, ismét a kiváló képzést adó Fótot választanám.

– A tanultak jó ajánlólevélnek bizonyultak a professzionális – táncművészet világában!

– Sándor: A fóti szakközépiskola ötéves tanulást biztosított, négy év után – a továbbtanulásra előkészítő – egy év következett. Ezt nem vettem igénybe, felvételiztem a Táncművészeti Egyetemre, s fel is vettek, de nem Pestre, hanem Nyíregyházára, ami azért nem a szomszédban van. Közben munkát is találtam Százhalombattán a Pesovár Ferenc Alapfokú Művészeti Iskolában, gyakornokként hétfőtől-csütörtökig tanítottam, majd hétvégéken a Nyírségbe utaztam. 2010-ben sikertelenül felvételiztem a Nemzeti Táncegyüttesbe, így oktatói munkámat folytattam tovább. Közben felgyorsult az életem, a pozsonyi Ifjú Szívek Táncszínházban is dolgoztam. A koronázó városban látott színpadon Zsuráfszky Zoltán, a Nemzeti Táncegyüttes művészeti vezetője, aki egy üresedés után 2012 decemberében ajánlotta fel, hogy az új évben kezdjek az együttesnél egyhónapos próbaidővel.

– Zsombor: A Nemzeti Táncegyüttesbe meghívást kaptam, s egy előszerződés alapján másnap már az társulat tagja lehettem. A továbbtanulást sem hanyagoltam, el, s jóllehet először nem vettek fel a Táncművészeti Egyetemre, két évre rá mégis sikerült.

– Fiatalon jelentős tapasztalatokat szereztek. Hogyan látják: a néptánc múzeumi kategória, vagy folyamatosan fejlődik?

– Azt adjuk vissza, amit az olyan kiváló folklór-kutatók, mint Martin György és Takács András, Bandi bácsi gyűjtöttek. Viszont ez nincs kőbe vésve, mindig egy kicsit teszünk hozzá. Nyitott szemmel járunk a világban, s ha látunk egy nekünk tetsző mozdulatot, akkor azt mi is követjük, sőt tovább gazdagítjuk a mi figuráinkkal. Ha a művész ezt a pluszt úgy teszi hozzá, hogy az az énjéből fakad, és nem görcsös magamutogatásként, púderként keni magára, akkor ezzel értéket teremt. Ne feledjük, minden fellépés az adott színpadon, az adott zenekarral, a felvett gúnyában és az ott lévő közönséggel megismételhetetlen és egyedi. Az előadások az interneten is terjednek, így abból mások is tanulhatnak, és ötletet meríthetnek. Az eleink munkáját rögzítő autentikus fekete-fehér felvételek biztos alapot jelentenek, attól lesznek a mieink, hogy egyéniségünkkel színesítjük azokat.

Gyakran írnak nekünk fiatalok, hogy például látták a Rába-közi táncot, és érdekelné őket, honnan ered a megszokottól eltérő figura. „Engem nézzél, ne a filmet!”–  lehet a velős válasz.

– Ezek szerint a jó pap holtig tanul és tanít?

– Egy jó táncosnak megvan a sajátos látószöge, s kettős alapon áll. Egyrészt tanulnia kell azoktól a kiváló mesterektől, akik továbbvitték őseink tánckultúráját, s hatással vannak tudásukkal, személyiségükkel. Emellett viszont az alkotói szándék is elengedhetetlen.

A világon egyedülálló kultúrát örököltünk, hogy erre miként támaszkodunk, az az egyéntől is függ. Mi sem élünk behunyt szemmel, eljárunk más együttesek műsorára, nekünk is megvan a véleményünk másokról, mások is beszélnek rólunk. Nem szégyen kérdezni tapasztaltabb kollégáktól, akik már akkor is színpadra álltak, amikor megszülettünk.

Számos társulatban a látványosságra, helyenként az akrobatikus mozdulatokra helyezik a hangsúlyt. Személy szerint a letisztult formák, az egyszerűség hívei vagyunk, amikor például egy csárdást mindenfajta külső sallang nélkül adunk elő. Alapelvünk: önmagunkkal szemben legyünk kritikusak, sokszor mások véleménye nem számít.

– Az életükben hol a helye a Nemzeti Táncegyüttesnek, mennyire jelent közösséget, s mennyire szövi át mindennapjaikat a versenyszellem?

A világhírű együttes tagjának lenni nagy lehetősége életünknek, hogy meddig? Talán még egy bő tíz év van benne, de ez függ az ember egészségétől, ízületei állapotától. Van, aki szerencsés, így a legidősebb kolléga már az ötven felé közeledik, s még jól bírja a próbákat és a fellépéseket.

A kérdés másik felét az emberi megközelítéssel kezdenénk. Amennyiben szakmai, vagy magánéleti problémánk van, elsőként egymást hívjuk, azt a húsz páros csapatot, akivel együtt dolgozunk évek óta. Nemrégiben egyik társunkat költöztettük, másiktól egy tűzhelyet cipeltünk el. Életünk szorosan összefonódik, egy öltözőben rendezzük el magunkat, együtt nevetünk, együtt sírunk, a problémákat egymással beszéljük meg. Amennyiben valaki tanítani megy, azt a másik segíti anyagokkal, ötletekkel, zenei szerkesztéssel. Ugyanakkor a vezetés egy egészséges versenyszellemre is épít, a már említett művészeti igazgató egy pillanat alatt kiszúr minden hibát. A Zsuráfszky név ugyan a darura utal, jóllehet, inkább a sólyom illene rá.

– A repertoár mennyire sokszínű?

Abszolút mértékben. Sőt, tovább megyünk, nemcsak a magyar vidékek kultúráját népszerűsítik, hanem a kisebbségek, például a horvátok, a cigányok, a szerbek, a zsidók hagyományait is közkinccsé teszik. A Nemzeti Színház és a Magyar Nemzeti Táncegyüttes közös produkcióját, az Egri csillagokat török tánccal is színesítjük. Ha egy leterített térképen jelölnénk a forrásokat, akkor a vakfoltok lennének kisebbségben.

– Több lábon állnak, zenészként is megállják helyüket.

– Sándor: Nagybőgőn és brácsán játszom, az Óbudai Népzenei Iskolában tanultam, és itt említeném meg tanárom, Túri András nevét, akinek nagyon sokat köszönhetek. Metodikájában először az erdélyi – mezőségi, kalotaszegi – lüktető, kemény jobbkezes vonóskíséretet sajátítottam el, sokat tanulmányoztunk eredeti felvételeket, jegyzeteltünk, utánoztuk a hallottakat. Ezek felvidéki vetülete is érdekelt. Sokfelé fordultam meg táncosként és zenészként, mindenütt igyekeztem tanulni, ellesni a mesterek titkát. Amikor bőgős mellett brácsáztam, vagy fordítva, mindig tanultam, soha nem volt két azonos előadás.

– Zsombor: Cimbalmozom, s mint említettem, sokszor követtem bátyám vonalát, az iskola és a tanárunk is megegyezett. Hat év után egy sikeres vizsga után Balogh Kálmán cimbalomművész vett szárnyai alá, s három évig okított. Ha több időm lenne, és a szomszédok is engednék, még sok gyakorlás várhatna rám.

– Beszéltünk az életpályáról, a jövőben a saját család mellett a táncot a hangszer, vagy a tanítás váltja-e fel?

– Zsombor: Sándor nagyon ért a gyerekekhez, tanárként is megállja a helyét: pedagógiai érzéke talán még szüleinkén is túltesz. Jóllehet két hangszer áll hozzá a legközelebb, de kiváló zenei érzékével minden zeneszerszám megszólal a kezében, még a cimbalom is. A Kincső Ifjúsági Néptáncegyüttesnél végzett munkája is bizonyítja rátermettségét. Jómagam? Valószínűleg zenészként folytatom pályámat, de ehhez még sokat kell tanulnom.

Családalapításban is gondolkozunk. Viszont jelenleg két végén égetjük a gyertyát, szeretjük a munkánkat, s építjük karrierünket. Ez viszont nem jár áldozat nélkül: zokszó nélkül kelünk hajnalban, éjfél után térünk nyugovóra, azt is elviseljük. Úgy érezzük, örökké fiatalok maradunk, de az élet mást mutat, s tervezni kell a jövőnket is. Itt említhetjük a családot, a gyermeket, akinek átadhatjuk azokat az értékeket, amiket mi is kaptunk, s életünkben megszereztünk. Nehéz családban gondolkodni, mikor az embernek minden perce be van osztva, például egy másfél hónapos amerikai turnénál nincs magánélet, apelláta. Viszont számos kollégánk él boldog házasságban, s a munka mellett vállalják a szülői hivatást is.

Szüleink erős habitusúak, s ebben a szellemben neveltek minket is. Belénk oltották az élet tiszteletét, a másik ember megbecsülését. A nyugodtság, a tisztelettudás, a munka szeretete, a dolgaink értékelése, a becsület szerepelt az értékrendben, s ez gyökeret vert bennünk is. Sokszor belehalljuk egymásba a szüleinket. Megmosolyogjuk a másik gesztusát, mintha őket látnánk. A családalapítást mérlegelve fülünkben csengenek édesanyánk szavai: gyerek, gyerek, gyerek! Jó géneket örököltünk, s reméljük, ebben a szellemben nőhetnek fel – fél tucatjával – leendő kölykeink is.