A néphagyományban élő történetek, anekdoták különböző helyekhez kötik Szent István halálát és nyughelyét. Államalapítónk utolsó napjai, temetésének körülményei, sírhelye azonban jól ismert a történészek számára. Több XI. századi krónikás is lejegyezte az akkor történteket. Szerencsére ezek az értékes dokumentumok átvészelték a történelem viharait. Így Szent István halála és temetése, valamint sírhelyének története a korabeli források és a szakirodalom segítségével könnyen felvázolható.
István 1031-ben hatalmának csúcspontján állt. Legyőzte országának utolsó engedetlen főurát, Ajtont. Visszaverte II. Konrád német-római császár hadainak támadását. Gizella királyné elkészítette a gyönyörű miseruhát (a mai koronázó palást), amelyet aztán Istvánnal együtt az épülő székesfehérvári Nagyboldogasszony-bazilikának ajándékoztak. Ekkor, mint derült égből a villám csapott le a hír a királyi párra, hogy 1031. szeptember 2-án egyetlen fiukat vadászat közben egy vadkan halálra sebezte. A tragikus esemény István számára életének legnagyobb csapását jelentette. Trónörökösének elvesztése testileg és lelkileg is megtörte. Egészsége megrendült, életének utolsó hét évében betegségek gyötörték. Az e világi léttől elfordult és a túlvilági létre készülődött. Ettől kezdve életét az imádkozás, jótékonykodás, a zarándokok segítése töltötte ki. Egészségi állapotának súlyosbodásával szánta rá magát, hogy nővérének a fiát, Orseolo Pétert fiává fogadja, és ezzel őt jelölje ki trónörökösének.
1038 augusztusában Nagyboldogasszony napjának közeledtével a király összehívta a magyar püspököket és főurakat. A király ekkor már végnapjait élte. Istvánnak már csak egyetlen kívánsága volt ekkor: hogy Nagyboldogasszony napján haljon meg. Erről az utolsó találkozóról Hartvik Szent István király legendája című krónikájában így ír:
„Végre Isten irgalmából méltónak találtatván a százszoros jutalom díjára, a láztól leverten, mikor már nem volt kétsége közelgő elköltözése felől, összehívta a püspököket meg udvarának Krisztus nevét dicsőítő főembereit, és mindenekelőtt királyi címének leendő viselőjéről tárgyalt velük. Azután atyailag intette őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet, melyet elnyertek, szeressék az igazságot, kedveljék a mennyei szeretet kötelékeit, s a szeretet gyakorolják is, az alázatban éberen buzgólkodjanak, mindenekelőtt pedig nyújtsanak védelmet a kereszténység friss ültetvényének. E szavai után a karját és tekintetét a csillagok felé emelte, és így kiáltott fel: »Mennyországnak királynéja, dicső megújítója a világnak, ez utolsó könyörgésemben a te oltalmadra bízom a szentegyházat püspökeivel és papjaival, az országot főembereivel és népével együtt, s tőlük végső búcsút véve lelkem a te kezedbe ajánlom.«”
Szent István utolsó kívánsága teljesült: 1038. augusztus 15-én Mária menybevitelének napján halt meg. A halálát okozó betegsége ismeretlen, és halálának helyéről sem maradtak fent hiteles feljegyzések. Nyughelyét azonban pontosan tudjuk. Végakaratának megfelelően az általa felépítettet székesfehérvári bazilikában temették el. Hartvik már idézett művében a következőképpen írja le István temetését:
„Temetési szertartásra seregestül érkeztek Pannónia valamennyi vidékéről. Testét a királyi székhelyre, vagyis Fehérvárra vitték, s mivel a Boldogságos Szűz tiszteletére általa emelt templom még nem szentelték fel, a főpapok tanácsot tartván úgy határoztak, hogy előbb szenteljék fel a bazilikát, s csak azután bízzák a testét a földre. A szentelés ünnepi szertartásának végeztével a szent testet az épület közepén álló, hófehér márvány szarkofágba helyezték, ahol az Úr sok éven át részesítette az ő érdemeit tekintve számtalan jótéteménybe a sok szerencsétlenség sújtotta, hideglelős, búját-baját kikiáltó vagy ítélet terhét hordozó embert. Sűrűn hallották az éjszakában többen is az angyalok énekének hangjait, s a legfinomabb illat édessége gyakorta járta át a templom falait.”
István teste azonban a koronázóvárosban nem nyugodhatott békében. Zűrzavaros időszak köszöntött az országra. Péter már 1038-ban szembefordult Gizellával és az ország főuraival. 1041-ben menekülnie kellett az országból, helyébe Aba Sámuel lépett a trónra. 1044-ben Péter német császári seregekkel szerezte vissza trónját, de nem sokáig ülhetett rajta, mert egy pogánylázadás elsöpörte. Pétert András követte, akinek uralmát öccse Béla törte meg. Béla 1061-ben Székesfehérváron országgyűlést hívott össze. Az országgyűlésen pogánylázadás tört ki. A királysír feldúlásától és kirablásától félő székesfehérvári kanonokok ekkor kiemelték István mumifikálódott testét a sírjából és egy föld alatti kősírba rejtették. Győrffy György, a kort kutató egykori jeles történész, szerint ekkor távolították el István jobb karját. A Szent Jobb ereklyeként a káptalani kincstárba került, ahol egy Merkur nevezetű gazdag bihari család sarja őrizte. Merkur a
Szent Jobbot eltulajdonította és Biharban, saját családi monostorában helyezte el.
Az országot sújtó belviszálynak Szent László vetett véget. A közvélemény a négy évtizedes trónviszály, háborúskodás és pusztítás után Szent István korára már mint, a „régi szép időkre” emlékezett, visszakívánta a nagy uralkodó rendezett államát. 1083-ban László uralkodásának hetedik évében Istvánt VII. Gergely pápa szentté avatta, és engedélyt adott rá, hogy megbontsák István sírját, testét pedig oltárra emeljék. A ceremóniát augusztus 15-ére, Nagyboldogasszony napjára tűzték ki, de a koporsót nem tudták kinyitni. A legenda szerint ehhez Salamont, az egykori magyar királyt, László ellenfelét szabadon kellett bocsátani visegrádi börtönéből. Végül 1083. augusztus 20-án a király, püspökök, apátok és előkelők jelenlétében felbontották a kősírt. A leírások szerint Szent István földi maradványai halványpiros vízben úsztak, és balzsamillatot árasztottak. A maradványokat ezüstládába helyezték és oltárra helyezték. Ekkor derült ki, hogy a Szent Jobb hiányzik. 1084. május 30-án Szent László Bihar megyébe látogatott. Merkur, hogy lelkén könnyítsen bevallotta a királynak, hogy nála van a Szent Jobb. Szent László megbocsátott sőt mi több, a famonostor helyébe kőmonostort építettet, amely az ereklye középkori őrzőhelye lett, a monostor körül kialakult mezőváros neve pedig Szentjobb. A szentjobbi monostor a XV. században hanyatlani kezdett, ezért a Szent Jobbot Székesfehérvárra vitték át.
Szent István nyughelye, a székesfehérvári bazilika a középkori Magyarország legfontosabb templomává vált. Minden magyar királyt ezen a helyen koronáztak meg, és Szent István mellett még tizennégy magyar királyt temettek itt el, többek között Könyves Kálmánt, Károly Róbertet, Nagy Lajost és Hunyadi Mátyást. Székesfehérvárt azonban 1543. szeptember 3-án megszállták a törökök. A Szent Jobbot elmenekítették. A tizenöt éves háború idején 1601-ben a templomot a törökök felrobbantották. Építőköveit később elhordták, és azokat a városfalak építésére használták fel. A királyi sírokat a háború során feldúlták. 1688-ban, a török uralom végén már csak a templom északi oldalán megmaradt kápolnák emlékeztettek a egykori fényes épületre. 1777-ben Mária Terézia egy új püspökség székhelyévé tette a várost. A püspöki palota az egykori bazilika területének egy részére települt, építéséhez sokat felhasználtak a Szent István-féle templom kövei közül. Utolsó még álló kápolnáját is ekkor bontották le.
A Középkori Romkertben látható kőkoporsó 1803-ban került elő a püspökség területén. A sír ekkor már üres volt. A szarkofágot 1814-ben Székesfehérvárról a Nemzeti Múzeumba szállították, ahol a kősír eredete feledésbe merült. 1930-ban újra felfedezték. Varjú Elemér volt az első, aki Szent István személyéhez kötötte a kőkoporsót. Eközben a templom maradványainál 1862-től folyamatosak voltak az ásatások. A régészek feltárták a bazilika jelentős részét és szabadtéri romkertként tették láthatóvá. 1938-ban, Szent István halálának 900. évfordulójára, Szent Istvánnak mauzóleumot emeltek a romkertben, és ide helyezték a király szarkofágját. A létesítményt Aba Novák Vilmos falfestményei díszítik. Államalapító szent királyunk szarkofágja azóta is itt tekinthető meg.
Felhasznált irodalom:
Győrffy György: István király és műve. Gondolat Kiadó, Budapest, 1977
Hartvik: Szent István király legendája. In.: Az államalapítás korának írott forrásai. Szerk.: Kristó Gyula, Szegedi Középkorász Műhely, Szeged, 1999
Dr. Karácsonyi János: Szent István király élete. Szent István Társulat, Budapest, 1904 (Reprint kiadás, Anno Kiadó, 2009)
Hankó Ildikó: Királyaink tömegsírban. A magyar királysírok sorsa Géza fejedelemtől Szapolyai Jánosig, Magyar Ház, 2004 (mek.oszk.hu)
