Az egész mikroműanyag-történet elején egy darabig úgy tűnt, hogy csak az óceánok vannak tele az apró szennyezőkkel. Aztán megtalálták őket folyókban, tavakban, a szárazföldek legeldugottabb szegleteiben, barlangokban a legkülönbözőbb élőlényekben és az emberi szervezetben is. Környezetkutatók és biológusok közel két évtizede vizsgálják az 5 milliméternél kisebb műanyagdarabkák vízi élőlényekre gyakorolt hatásait, de azt csak most kezdjük megérteni, hogy az emberi testben való megjelenésük milyen következményekkel jár.
Ahhoz, hogy a szakemberek elkezdhessék ezeket feltárni, először arra kellett választ adniuk, hogy mennyire elterjedtek a mikroműanyagok a környezetben, milyen útvonalakon és mennyi kerülhet belőlük a szervezetünkbe. Mint kiderült, rengeteg: egy 2019-es kutatás azt becsülte, hogy egy átlag amerikai testébe minden évben 74–121 ezer darabka juthat be.
Ez rögtön kevésbé meghökkentő annak fényében, hogy 2015-ig közel 6,3 milliárd tonna műanyaghulladék keletkezett, aminek túlnyomó többsége hulladéklerakóba vagy a környezetbe került. A műanyagszemetünk tömegéhez képest maguknak a darabkáknak a száma nagyságrendekkel nagyobb, csak a 17 magyarországnyi területű nagy csendes-óceáni szemétszigeten 1,7 billió (vagyis 1700 milliárd) mikroműanyag lebeghet.
A szintetikus textilek és a gumiabroncsok a legnagyobb szennyezők
Ezek a darabkák eleve mikroműanyagként (elsődleges mikroműanyag-szennyezés) vagy nagyobb műanyagok szétaprózódásával (másodlagos mikroműanyag-szennyezés) kerülnek a környezetbe. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) jelenleg elérhető legfrissebb, 2017-es jelentése hét forrását jelöli meg az óceánokba jutó elsődleges szennyezésnek:
-
a szintetikus textileket,
-
a járművek gumiabroncsait,
-
a városi port,
-
a közúti jelzéseket,
-
a tengeri hajózásban alkalmazott bevonatokat,
-
a kozmetikumokat és más személyes higiéniai termékeket,
-
valamint műanyag pelleteket.
Nyitókép: Illusztráció
