A helyes cím az lett volna: a százéves Lengyelország ma. Mert Lengyelország, amellyel aránylag keveset foglalkozunk, azzal került most az érdeklődés középpontjába, hogy november 11-én ünnepli függetlenségének századik évfordulóját. Lengyelország megérdemelné, hogy nemcsak a mi sajtónk, hanem Európa is jobban odafigyelne rá. Mert a mai lengyelországi helyzet megvilágítja azt is, mi történik a rendszerváltás országaiban, meg azt is, hogyan alakul a helyzet Európában, még inkább az Európai Unióban.
A rendszerváltás országaival kapcsolatban már korábban is használtuk a fanti regényekből átvett hasonlatot, mely szerint ezek az országok elvesztek az időben. Éltek egy időben, de az egyszerre eltűnt, az ő világuk pedig radikálisan megváltozott. Ebben a helyzetben el kellett dönteniük, hogy megpróbálnak-e eljutni abba az időbe, amelyben Európa él, vagy visszakanyarodnak abba, amelyben a bolsevik korszak előtt éltek.
A rendszerváltás országai egyöntetűen azt választották, hogy megpróbálnak eljutni abba az időbe, amelyben Európa többi része él. Igen ám, de közben jött a hármas válság. A gazdasági, amely nemcsak azt mutatta meg, hogy az ideálisnak, egyes filozófusok által a történelem végének tartott rendszernek is vannak problémái, hanem nehéz helyzetbe hozta a kormányokat is, mindegy, hogy azok jobb- vagy baloldaliak voltak-e. Az identitásválság: letűnt a haza iránti viszony, az „itt élned és halnod kell” világa. A rendszerváltás országaiban általánossá vált, hogy a fiataloknak akár a fele is külföldön szeretne élni. És a migránsválság: a menekültek itt vannak, nem lehet őket a tengerbe fojtani, de Európa már nem képes befogadni őket.
Ebben a helyzetben Lengyelország a legkövetkezetesebben és legnyilvánvalóbban választotta azt a megoldást, hogy vissza kell kanyarodni a nacionalista és konzervatív múltba. A Kaczyński fivérek által képviselt elképzelés egyszer már hatalomra került Lengyelországban. Akkor (2004 táján) azonban még kiderült, hogy az a kor még nem érett meg az ilyen múltba kanyarodásra. A lengyelek nagyon gyorsan megelégelték ezt a megoldást, és nem várták meg, hogy a fivérek megbízatása véget érjen: elkergették őket.
Közben azonban változott a világ, és a fivére halála után magára maradt Jarosław Kaczyński pártja okult a múlton. A hatalmat azért veszítették el, mert ellenük fordult a Legfelső Bíróság. Tehát fel kell számolni a bíróság függetlenségét. Még akkor is, ha ezzel megsértik a demokrácia egyik elvét, a hatalommegosztást a törvényhozó, végrehajtó és igazságszolgáltató hatalom között. Szavazógéppé tenni a parlamentet, a nemzet ellenségévé nyilvánítani az ellenzéket és a kormánytól függővé tenni a bíróságot!...
A hatalmat azért veszítették el, mert ellenük volt a sajtó. Meg kell tehát zabolázni a sajtót. (A Le Monde interjút készített Tomasz Piątek lengyel újságíróval, amikor az megkapta a TV5 és a Riporterek Határok Nélkül nevű szervezetnek a sajtószabadságért vívott harcért járó díját. Az újságíró nem kisebb dolgot állított, mint hogy a mostani lengyel kormánypárt és kormány úgy viszonyul a sajtóhoz, mint a kommunista párt viszonyult.)
A legfőbb dolog azonban, amit a mai hatalom a múlt kudarcán megtanult, hogy a tömegek megdolgozásának leghatékonyabb eszköze, hogy ellenséget találnak, aki ellen a tömegek elégedetlenségét le lehet vezetni, aki ellen egyedül ők védhetik meg a nemzetet. És a mai lengyel hatalom aztán igazán nem fukarkodott az ellenségkereséssel: egyformán meglovagolja az Európa-, migráns-, német-, ukrán- és oroszellenességet. (Az említett Piątek azt is állítja, hogy közben az elburjánzó korrupció együttműködik az orosz maffiával.)
Ez a gyakorlat aztán szembeállította Brüsszellel is. És egyszerre lelepleződött, hogy az EU-nak milyen kevés eszköze van, milyen kevéssé áll módjában megvédeni értékeit. Szinte semmit sem tud tenni, ha egy tagállam fittyet hány ezekre az értékekre. Lengyelország volt ugyanis az EU történetében az első tagállam, amely ellen az Európai Bizottság elindította az ún. kötelezettségszegési eljárást.
Ez egy hosszadalmas és bonyolult eljárás, amelynek kevés foganatja lehet. A döntést végül az Európai Tanács (az állam- és kormányfők testülete) hozza meg minősített többséggel. (Rá kell szavaznia az EU összlakosága 65 százalékát jelentő, legalább 20 országnak.) És ha e bonyolult eljárás végén döntés születik, az egyetlen penitencia, amivel élhet, hogy az országot megfosztja szavazati jogától. Na és akkor mi van?
A dolgok pikantériája: a Jog és Igazságosság nevű kormánypárt még a fentiek ellenére sem lehet biztos, hogy az örökös és abszolút hatalom birtokába jutott. Még nincs – és reméljük, nem is lesz – birtokában az, amit ehhez Hitler vagy Sztálin megteremtett. (A személyi kultúszban „lemaradnak” néhány más ország mögött.) Különösen akkor, amikor ehhez a hatalomhoz nem a választótestület, hanem a szavazók többségét sem szerezték meg. (Az igazságtalan választási rendszerben a párt a szavazatok 37,6 százalékával 235 képviselőt szerzett a 460 tagú parlamentben.)
A nemrég tartott helyhatósági választások már beszédesen figyemeztették a pártot erre. Az ellenzéki Rafał Trzaskowski lett Varsó polgármestere, és elveszítettek szinte minden nagyvárost.
