Elérzékenyülten nyilatkozott a magyar köztelevíziónak a Székelyföldről hétfő hajnalban visszainduló Székely Gyors utasa, azt mondta ezt a leírhatatlan élményt mindenkinek át kell élnie.
Érthető az elérzékenyülése, hiszen a csíksomlyói pünkösdszombati búcsún két mély emberi érzés találkozik össze egymást erősítve és nem kioltva az erre nyitott emberben: a zarándoklat ősrégi tapasztalatát felelevenítő vallási áhítat és a szívfájdalomtól sem mentes nemzeti érzelem. Az utóbbit – letagadhatatlanul – az összmagyarságra jellemző Erdély- és Székelyföld-nosztalgia is erősíti. Mélyíti a lélekig hatoló élményt a meseszép környezet is, amely nemcsak magyar – ha lehet ezt a jelzőt az emberrel belakott természetre használni –, hanem ugyanakkor leírhatatlanul gyönyörű is.
Két lelki igény kap lelki megerősítést tehát a Kissomlyó és a Nagysomlyó közti nyeregben pünkösdszombaton minden évben, két a XX. század elején – a vad istentagadás elharapózása és Trianon napjaiban – halálos sebet kapott, új életerőért kiáltó lelki igény: a vallási és a nemzeti. És mikor találhatna a megerősítésre alkalmasabb pillanatot, mint pünkösdkor, a lelki megerősítés keresztény ünnepnapján és azon a helyen, ahol a magyarság patrónájának állított székely kegyhely áll?
Nem kell mindenáron a hibát keresni, és azon sajnálkozni, hogy a vallási ünnepet nemzeti ünneppé teszik, a vallási kegyhelyet pedig nemzeti kegyhellyé alakítják a zarándokok, akik így igazából nem is zarándokok. De azok. A csíksomlyói hegynyeregben zajló vallási eseményt nem véletlenül zárja és teszi teljessé az Istent megszólító magyar és a székely himnusz eléneklése, amelyeket szövegük alapján joggal nevezhetünk nemzeti imádságoknak. Még indokoltabban sorolhatjuk ide a régi magyar és régi székely himnuszt, amelyek valójában könyörgések: a Boldogasszony Anyánkat és a Csíksomlyói Mária-siralmat.
A nemzetkarakterológia mocsaras terepétől óvakodva lehet azt mondani, hogy ilyen a magyar? A himnuszaink, a régiek és újak egyaránt azt tanúsítják, hogy amikor a nemzeti imádságot énekelve érzéseink legmélyére hatolunk, akkor ott a mélység mélypontján mindig elhagyatottságunk, végtelen magányunk fájdalmas tapasztalatára lelünk, de ekkor, mielőtt még a reménytelenség eluralna bennünket, valami isteni szél hangjával érkező lendület hirtelen átvisz bennünket a mélyponton, egy új benső dimenzió tárul fel előttünk, amelyben érezve érezhetjük a létet adó és sorsot irányító felsőbb erő lelkünkig hatoló jelenlétét. Ezen a ponton az elhagyatottság érzés ráhagyatkozás érzéssé magasztosul bennünk.
Ezt jelenti a magyar himnuszt szívből elénekelni, és ez mindegyikre igaz.
Talán nem is magyar sajátosság ez, hanem általános emberi, mi csak abban különbözünk a többiektől, hogy ezt a felsőbb erőre való emberi ráhagyatottságunkat himnuszainkban bátran a világ elé merjük tárni. És nem gyengébbek, hanem erősebbek leszünk ettől.