Szerbia tegnap fizette vissza a Nemzetközi Valutaalapnak (IMF) a 2009-ben jóváhagyott 3 milliárd eurós készenléti hitel utolsó részletét, amelynek mintegy felét hívta le az ország. Ezzel teljesen törlesztette a Cvetković-kormány idején felvett hitelcsomagot. Ugyanaz a kormány 2011-ben 1,08 milliárd euró értékű elővigyázatossági hitelszerződést kötött az IMF-fel, amelyet az elszaladt költségvetési hiány miatt 2012 februárjában befagyasztottak. (Így is kétmillió eurójába került az adófizetőknek.)
2015-ben már a Vučić-kormány kötött elővigyázatossági hitelszerződést a washingtoni székhelyű pénzintézettel 1,17 milliárd euró értékben, az IMF-fel való együttműködés történetének tehát – amely nem csak szép emlékű fejezetekből áll – még koránt nincs vége. Remélhetőleg a magyarországihoz hasonló szerencsés eredménnyel zárul.
A magyar állam szintén a napokban fizette vissza a Gyurcsány-kormány által 2008-ban kötött IMF–EU-hitelmegállapodás 1,5 milliárd eurós utolsó részletét, s ezzel teljesen törlesztette a 14,3 milliárd eurós hitelcsomagot. Ezzel magyar részről, úgy tűnik, vége a történetnek. Úgy is fogalmazhatnánk – egy kicsit igaztalanul az IMF-re nézve –, hogy ezzel búcsút mondhatunk a felülvizsgálatok, a nadrágszíj-politika erőltetése és a gazdaságpolitikába való beleszólás történetének. Ezek állandó velejárói az IMF-hiteleknek, a washingtoni pénzintézet főtárgyalói ugyanis általában azokban az országokban jelennek meg, ahol gondok vannak az államháztartással.
2008-ban Magyarországot az államcsődtől mentette meg a hatalmas IMF–EU-hitel, nyolc év után Budapestnek már nincs szüksége a valutaalap pénzére, közgazdasági nyelven szólva az ország a piacról is képes finanszírozni magát.
„Ma reggel jobban ébredtünk, és könnyebben is lélegzünk” – fogalmazott ennek kapcsán Orbán Viktor miniszterelnök csütörtökön Párizsban, ahol az OECD tanácsülésén a jelenlévőknek a hitel visszafizetésének a hírét újságolta.
Ángel Gurría, az OECD főtitkára a sajtónak nyilatkozva Magyarország elmúlt évekbeli sikereit méltatta, és megjegyezte, hogy tapasztalatait meg kell osztania más államokkal is.
Mintaország vagy a szégyenpad országa Magyarország? Amióta ismét Orbán Viktor áll a kormány élén, azóta szinte csak ebben a két kontextusban emlegetik, ami a határozott kormányzásnak a legbiztosabb jele. A simulékony, a mások kijelölte utat járó államvezetésnek nem kell tartania az ilyen megosztó fogadtatástól. Csakhogy a vállveregetéssel dicsért, örökösen alkalmazkodó sohasem válhat mintává.
Ángel Gurría abba az egyelőre még kisebbségi csoportba tartozik, akik szerint a magyarországi megoldások mintául szolgálhatnak másoknak is. Mire alapozhatta ezt a véleményét a főtitkár? Beszéljenek erről – bármennyire is unalmasnak tűnhetnek a makrogazdasági adatsorok – a számok!
Az óriási költségvetési hiányt produkáló Gyurcsány-kormány szó szerint az államcsődtől menekült meg 2008. november elején az IMF–EU-hitellel, amikor a pénzügyi válság idején spekulációs nyomás alá került a forint, és az már az ország fizetőképességét veszélyeztette. A csődtől a sokmilliárdos nemzetközi kölcsön jelentette védőháló mentette meg a magyar államot, és ezért köszönet illeti a pénzt adó IMF-et és EU-t. A GDP-arányos államadósság, amely az első Orbán-kormány idején, 2002-ben még csak 53 százalék volt, a szocialista-szabaddemokrata kormányzási ciklus végén, 2010-ben már elérte a 85 százalékot. (2015 végére 75,3 százalékra mérséklődött, vagyis az államadósság aránya ismét csökkenő tendenciát mutat, akárcsak az első Orbán-kormány idején.)
A 2008-as hitelmegállapodás rendelkezése szerint a kölcsönt 2010-től kellett visszafizetni, azaz ez „a szép és nemes feladat” az új kormányra hárult. Nemcsak ezt az adósságot adta azonban örökül a ballibeláris kormány a jobboldali utódnak, hanem két másikat is: a rájuk hárított kötelezettséggel adósságcsapdába sodort önkormányzatok tömegét és a svájcifrank-alapú hitelekkel eladósított lakosságot. (Közismerten egyetlen másik országot sem érintett olyan súlyosan a svájcifrankalapú-hitel okozta probléma, mint Magyarországot.)
Innen, a gödör legaljáról felállni igazi emberpróbáló feladat volt, ami meg is történt. A veszélyeztetett önkormányzatok hiteleit átvállalta az állam, a svájcifrankalapú-hitel történet megoldásaira emlékezhetünk még, ami természetesen nem mehetett végbe teljesen fájdalommentesen. Ennek ellenére sokan – például a román érintettek is – a magyar megoldást javasolták mintául a kormányaiknak. Az államháztartás helyzetének rendbetétele szempontjából, ami természetesen egy hosszú folyamat terméke volt, a túlzottdeficit-eljárás alóli 2013-as kikerülés mellett az IMF–EU-hitel 2016-os végleges tisztázása tekinthető a jelképes lezáró dátumának.
Közben stratégiai fontosságú átalakulás ment végbe az államadósság szerkezetében is. Erről Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter számolt be egy héttel ezelőtt, amikor bejelentette a hitel visszafizetését. „2011-ben az államadósság szerkezete nagyon kedvezőtlen volt, az államadósság 70 százalékban külföldiek kezében volt, a devizaadósság aránya 50 százalékot tett ki. Ezzel szemben mára a devizaadósság aránya 35 százalékra csökkent, a hazai finanszírozás jelentősen javult, a magyar lakossági megtakarítások 50 százaléka állampapírban testesül meg. A nemzetgazdasági miniszter arról is szólt, hogy az ország CDS-felárai is jelentősen mérséklődtek, a válság idején még 600–700 bázispontot mutatott a magyar papírok CDS-felára, ma 100–150 bázispontos CDS-felára van a magyar állampapíroknak” – közölte a sajtótájékoztatóról az MTI. Mindezek azt jelentik, hogy jelentős mértékben csökken Magyarország sérülékenysége. A sajtóban nem sok figyelmet fordítanak rá, de az adósság forintosítása mellett az ország pénzügyi biztonsága szempontjából rendkívüli fontossága van annak, hogy folyamatosan nő a lakossági állampapír-állomány, a korábbi 5-ről ma már 13 százalékra emelkedett az aránya. Az pedig, hogy a meghatározó három nagy hitelminősítő a kiváló makrogazdasági mutatók ellenére sem hajlandó felminősíteni Magyarországot, mindinkább azt igazolja, hogy a hitelminősítők sok esetben politikai, nem pedig szakmai alapon hozzák meg a döntéseiket.
A makrogazdasági számok az átlagembernek keveset mondanak. Ez az oka annak, hogy GDP- vagy CDS-felár mutatókkal nem lehet sikeresen kampányolni. Az átlagpolgároknak ezek csak puszta számok, amelyekről úgy vélik, hogy nem érintik az életüket. Pedig nem így van. A rossz GDP-mutató a rossz gazdaságpolitika jele lehet, annak a következménye, illetve előidézője az államháztartási hiány, amiről világosan árulkodhat az ijesztően magas CDS-felár. Mi történik ilyenkor? Az állam képtelen finanszírozni magát, ezért az IMF-hez fordul segítségért. Széles mosollyal megérkezik a fővárosba a kőkemény szívű IMF-küldöttség, mosolyogva fogadják őket a kormány képviselői, tárgyalnak, elmennek, és egyszer csak megjelenik a sajtóban a hír, hogy a kormány eldöntötte, a szebb jövő érdekében reformokat vezet be. Idővel kiderülnek a reformcsomag részletei is: fizetés- és nyugdíjcsökkentés, adóemelés és racionalizáció (magyarul elbocsátások). Ismerős forgatókönyv, ugye?
Itt kezdi érinteni a CDS-felár és a GDP-mutató az átlagpolgár életét. Ezen a ponton már szó szerint az ember zsebében is terjeszkedni kezd a megállíthatatlanul növekedő CDS-felár.
Már ezért is érdemes egyetérteni Orbán Viktorral, aki az IMF–EU-hitel visszafizetésének a hírére azt mondta: „Ma reggel jobban ébredtünk, és könnyebben is lélegzünk.”
