Virágzó mandulafa (Amygdalus communis) a pécsi felszabadulási emlékműnél. A látvány az első nemzetközi hírnévre szert tett, még latinul író magyar költő Egy dunántúli mandulafáról című elégiáját juttatja eszünkbe. Még a helyszín is megfelel, az árvaságra jutott kisnemest, Janus Pannoniust – ahogyan ma mondanánk, „Magyarországi Jánost”– pécsi püspökké tette a jószerencse, és hát költővé a sors a reneszánsz lírát nem értékelő vad vidéken, ahol a nemesember a szerzésben és a (török)verésben tűnhetett ki, nem a verselésben. Emiatt érzett bánatát öntötte versbe, amely ezekkel a sorokkal zárul: Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,/Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?
