Még egy hét sem telt el az önkormányzati választások óta, mégis, a voksolás mintha a távoli idők ködébe veszett volna. Ami vasárnap este fényes győzelem volt minden érintett számára (ugyanis minden, a megmérettetésben részt vevő pártnak sikerült kimutatnia az eredményekből, hogy jóval többet ért el, mint amire számítani lehetett), ami a hétfői televíziós műsorokban még mindenféle analízis tárgya volt, az nagyjából 24 óra múltán teljesen érdektelenné vált.
Amikor ugyanis hétfőn, 12.25-kor átszakadt az ajkai timföldgyár 10-es zagytározójának gátja, amikor nagyjából egymillió köbméter, erősen lúgos vízzel keveredett vörösiszap másodpercek alatt mosott el három falut és terített be 1000 hektárnyi területet, s amikor az ezt illusztráló első képsorok adásba kerültek, már szinte senkit sem érdekeltek a választási eredmények. A katasztrófa képei elnémítottak minden ünneplést, az iszonyú erő okozta pusztítás láttán szinte senki nem tudott közömbös maradni.
Az emberi természet pedig már csak olyan, hogy megpróbál értelmet találni az érthetetlenben, magyarázatot találni a magyarázhatatlanra, rációt az irracionalitásban. És az ember felelősöket keres. Meg akarja érteni, hogyan történhetett, hogy egy emberek építette, emberek által használt ipari kolosszus letepert minden élőt maga előtt. Felelősöket keresünk, mert az nem lehet, hogy valaki ne legyen hibás ezért.
Alumíniumot termelt az a vállalat, amelynek a zagytározó is a tulajdona. Alumíniumot. Elég csak felületesen szétnézni egy átlagos lakásban, hogy alumíniumtárgyak sokaságát fedezzük fel magunk körül. Mi igényeljük, hogy legyen, nekünk kell a könnyű létra, az olcsó kanál, az ezüstösen csillogó háztartási eszköz, az autónk ezernyi alkatrésze, az elektronikus kütyüink milliónyi apró eleme. És nem gondolunk bele, hogy egyetlen tonna alumínium előállítása során két-három tonna olyan gyilkos mocsok keletkezik, ami most hét emberéletet elvett, két folyó teljes élővilágát szétégette, családok százainak életét tette tönkre.
Felelősöket keresünk. Miért jutott a tulajdonos olyan olcsón, annyira értéken alul ehhez a vállalathoz? Miért nem kezelte az előírásoknak megfelelően az ipari szemetet? Miért nem semlegesített, szárított ki, zárt el, rekultivált úgy, ahogyan azt a világban mindenütt teszik? Miért mondta ártalmatlannak a vörösiszapot a timföldgyár igazgatója, abban a pillanatban, amikor több mint száz sérült kórházban szenvedve küzdött a vegyi égés okozta fájdalmakkal? Miért adott engedélyt a környezetvédelmi hatóság a működésre? Miért nem vette észre ugyanez a hatóság, hogy valami nincs rendben azzal a tároló monstrummal, aminek az alapjainál 65 méter a szélessége? Miért, miért, miért…? Sorjáznak a kérdések, folyik a nyomozás, tanúkat hallgatnak ki. Talán válaszok is lesznek. Talán. De mi van, ha az a gyár tényleg betartotta az előírásokat? Mi van, ha jogi szempontból történetesen mégsem hibázott senki?
Mert ez is elképzelhető.
Azoknak, akiknek másodpercek alatt mosta el az életét a vörös ár, azoknak, akiknek évtizedekre tette élhetetlenné a faluját a mérgező szemét, akiknek anyját, apját, gyerekét ölte meg a lúg, azoknak ezt nem lehet majd egykönnyen elmagyarázni.
Ahogyan a tragédiát tehetetlenül szemlélőknek sem, hogy valahol mindannyian felelősök vagyunk, hiszen ez az ipari szörnyeteg a mi igényeink kielégítése végett létezik. Miattunk, nekünk kell. Még akkor is, ha a tulajdonosok ebből gazdagodnak meg. Mert mi vagyunk azok is, akik felháborodunk, ha egy-egy agresszívebb környezetvédő csoport háborog egy-egy szemétlerakó, hulladékfeldolgozó vagy gyár miatt, ami amúgy nagyon jó befektetésnek tűnik egy város, egy falu, egy közösség számára. Mi nevezzük a zöldeket élhetetlen idealistáknak, mi tartjuk őket a fejlődés kerékkötőinek, a munkahelyteremtés ellehetetlenítőinek, amikor ezernyi, az adott pillanatban értelmetlennek és érthetetlennek tűnő követeléssel állnak elő.
A belügyminiszter tegnap bejelentette: környezetvédelmi és építészeti szempontból is soron kívül ellenőrzik a magyarországi vörösiszap-tározókat, megnézik, hogy a 15–40 évvel ezelőtt megépített medencék megfelelnek-e a mai kor követelményeinek.
A zagytározó, amiből a folyékony pokol elszabadult, a többi hasonlóval együtt ma is ott magasodik Ajka mellett. A tragédia még néhány napig odaszegez bennünket a képernyők elé. Aztán elfeledjük. A somlóvásárhelyieken már most sem segít senki. Mert ott „csak” kéttucatnyi házat öntött el az ár. A devecseri és a kolontári áldozatok miatt még szörnyülködünk egy darabig. Aztán háttérbe szorulnak majd. Lekerülnek a címlapokról a Marsot idéző képsorok, előbb csak a lapok belső oldalaira szorulnak, aztán már be sem kerülnek a híradásokba. Más dolgok töltik ki a híradók első perceit. Ha módunk van rá, felhívjuk a segélyvonalakat, vagy másként veszünk részt a károsultak megsegítésében, s ezzel letudjuk a lelkiismereti kérdéseket. Aztán az alumíniumlétrát megint elővesszük a kamrából, a toll, ami ugyanabból az anyagból készült, nem remeg meg a kezünkben, amikor lefirkantunk egy telefonszámot. És felháborodunk, ha a Greenpeace vagy bárki más akadékoskodik egy-egy építési terv láttán.
Egészen a következő tragédiáig.
