– Hadikfalván, a bukovinai székely faluban Forrai Leonnak és Borbálának hat gyermeke született, köztük 1923-ban Forrai Magdolna, az én nagymamám, aki ugyancsak hat gyermeket hozott a világra, köztük 1945-ben Illés Erzsébetet, az édesanyámat, aki már Lajosmizsén látta meg a napvilágot. Hosszú és küzdelmes utat jártak be nagyszüleim, mire új otthonra leltek Magyarországon – kezdte történetét a bonyhádi Máté Réka, aki húsz másik fotóssal együtt az V. Nemzetközi Székelyföldi Fotóművészeti Mesterműhely keretében október közepén egy hétig fotózta a bukovinai és székelyföldi vidéket, az itt élő embereket és mindennapjaikat.
Réka felkészülten érkezett a székelyföldi fotótáborba, elkészítette családfáját.
– Őseim 1785 óta Hadikfalván laktak. A nagyszüleim 1942-ben jöttek el a faluból, ekkor települtek ki a többi székely családdal együtt. Először Bácskában telepedtek le. A nagymama szekéren érkezett, közben a nagyapám a háborúban volt. A bácskai letelepedés nem volt tartós, 1944-ben innen is menniük kellett, végül Magyarországon telepedhettek le tartósan – összegezte Réka.
Amikor a magyar, osztrák és a vajdasági fotósok fél tucat autóval október 12-én begördültek Dornestibe, azaz az egykori Hadikfalvára, a kívülről még katolikusnak látszó templom tornyából harsány hangszórókból közvetítették a bent folyó szertartást. Harangok helyett ütemes deszkapüfölés hangját hordta szét a langyos őszi szél.
Réka magával hozta nagyszülei házának fotóját meg egy hatvan évvel ezelőtt emlékezetből rajzolt falutérképet. A lelkes gárda néhány kivétellel Réka ősei otthonának a felderítésére indult. A kisebb csoport a templomban fotózott. A háromórás szertartás végén a portréfotók mellett három töltött káposzta és egy szelet kenyér volt a jutalmuk.
A felderítés lassan halad. A falu központjából a vasút mentén eljutunk a település legnyugatibb részébe. Kérdezősködés vagy inkább csak mutogatás révén sikerült megtalálni a helyet, de az egykori Forrai-ház már nincs meg. A hely szellemét megidézendő, néhány fénykép készül Rékáról, kezében a ház fotójával. Hadikfalvában már nyoma sincs a székelyeknek, a templomuk falát belülről ortodox freskók „ékesítik”, az oltárhajót ikonosztázzal rekesztették el. Visszaindulunk az autókhoz, kátyús utakon estig el kell érnünk Gyergyószárhegyet, a szálláshelyünket.
Hangoskodva haladunk Dornesti utcáin, egy román férfi utánunk kiált magyar szó hallatán. Furman úr beinvitál mindenkit, az udvar széles eresszel elhatárolt részében kis falumúzeumot rendezett be, mint kiderült, a székely házakban hátrahagyott tárgyakat gyűjtötte össze. Nem időzhetünk sokáig a múzeumban, Réka néhány sort ír az emlékkönyvbe, és vegyes érzelmekkel távozunk. Ennyi, néhány kopott, rozsdás használati tárgy, megsárgult fotó maradt volna csupán a több száz székely család után?
A szomorú valóság fásulttá tesz. Ma egyetlen székely, egyetlen magyar sem él az egykori Hadikfalván. Mindannyian, a többi székely falu, Andrásfalva, Józseffalva, Istensegíts és Fogadjisten lakóival együtt, ahogyan akkoriban mondták: „hazatelepültek.” 1942 tavaszára több mint 15 000 székely (más adatok szerint 17 700) kapta meg honosítási iratait. A „honfoglalók” kezdtek hozzászokni új hazájukhoz, a háború azonban ismét beleszólt sorsukba, nem engedték meg, hogy gyökeret verjenek Bácskában. 1944. október elején a szerb hadsereg előretörése miatt, bosszútól tartva, a magyar közigazgatás kivonulásával együtt a telepes falvakat is kiüríttették.
