Kialakult a kép, mire Emmanuel Macron elnöki megbízatása második évének első hónapjaiba jutott.
Tisztázódott, mit hoz a francia vezető saját hazájának és Európának. Kezdetben ugyanis a figyelmet túlságosan lekötötték a külsőségek. Egyrészt az, hogy valami radikális újítást vezetett be: egy ellenzékit kért fel kormányalakításra, akinek a kabinetjébe bekerült szinte minden pártnak a képviselője, és még jutott hely a szakmák politikán kívüli kiválóságainak is.
Itt aztán gyorsan helyreállt a kormány-ellenzék viszony. Még nem abban a gyakori formában, hogy a kormány olyan ellenséget lát az ellenzékben, amellyel szemben minden megengedett. Az ellenzék pedig a minél rosszabb, annál jobb politikáját folytatja. De az ellenzéki pártok kizárták a kormányba belépő tagjaikat. A republikánusok és a szocialisták új vezetőt választottak. Benoît Hamon, a szocialisták elnökjelöltje egy furcsa nevű (Nemzedék) új pártot alakított. És közösen (kisebb meglepetésként még a jobboldali republikánusok is) kitalálták, hogy „a gazdagok elnökének” nyilvánítva Macront megindíthatják támadásaikat ellene.
Másrészt figyelmet elterelő tényező volt, hogy heves ellenállásba ütköztek, sztrájkokat-tüntetéseket váltottak ki Macron első intézkedései. Az, hogy áttörést hajtott végre ott, ahol az előző elnökök az ellenállás miatt meghátráltak: módosította a munkaügyi törvényt. És privatizálással, a veszteséges vonalak bezárásával, illetve egyéb intézkedésekkel megreformálta a már 54,4 milliárd euró hiánnyal küszködő vasutat. A változtatások részeként megnyirbálta az életfogytig biztosított munkahellyel és kedvezményes nyugdíjjal bíró vasutasok kiváltságait is. Csak most készül a nagy közigazgatási reformra, amelyet az gerjeszt, hogy az állam kiadásai túl nagy összeget – 56 százalékot – visznek el a nemzeti jövedelemből, meg persze az is, hogy ezer lakosra 99 köztisztviselő jut, és amely elbocsátásokkal, a keresetek csökkentésével, az önkéntes nyugdíjaztatás szorgalmazásával nagy ellenállást vált ki.
Népszerűsége emiatt visszaesett. Mára azonban 45 százalék körüli szinten állapodott meg abban az Európában, ahol sok vezető politikus örül még a 30 százalékos támogatottságnak is. Sőt a franciák 71 százaléka elismeri, hogy elnökként Macron tartja magát választási ígéreteihez. Hivatali elődeiről, közöttük Jacques Chiracról viszont a franciáknak csak 48 százaléka állította ugyanezt. Nicolas Sarkozyről 54 százaléka, François Hollande-ról pedig 58 százaléka. Pedig kimondta: „Hallgatni az emberekre nem azt jelenti, hogy a közvélemény szélkakasa leszünk.”
Mára mindezeknek a mellékes tényezőknek a hatása elhalványult, és világosan kirajzolódott, mit hoz Macron Franciaországnak és Európának. Hazájának visszahozta nagyhatalmi fényét, és jelentős szerephez jutatta a világpolitikában. Nem remekelt azzal, hogy Donald Trump amerikai elnököt rábírta az oroszokkal való összeütközést kockáztató szíriai területek bombázására. De érdemeket szerzett az afrikai békék megteremtésében és a líbiai helyzet rendezésére tett erőfeszítéseivel: azzal, hogy Libanonban már új háború dúlna, ha ő nem közvetít Szaad Hariri libanoni miniszterelnök és Mohammed Bin Szalman szaúdi trónörökös között, és azzal, hogy mentette az Iránnal kötött atommegállapodást, egészen az USA kizárásának javaslatáig mentette a G–7 csoportot stb.
Európában ugyanakkor magára haragította a visegrádi országokat, mert odavágta nekik, hogy az EU nem szupermarket, amelyben válogatni lehetne. Frédéric Mondoloni szerbiai francia nagykövetnek a belgrádi Politika napilapban terjedelmes interjúban kellett magyaráznia, hogy Macron nem ellenzi Szerbia felvételét az Unióba. Az is való igaz, hogy világos és erőteljesen képviselt elképzelése szerint határozott lépéseket kell tenni az Európai Egyesült Államok felé. Ebben a folyamatban első lépésként közös költségvetést kell elfogadni és azt közös pénzügyminiszterrel kell végrehajtani. És meg kell szabadulni, az integráció másik fokára kell leszorítani azokat a mindig csak akadékoskodó tagokat, amelyek nem érettek erre a szorosabb integrációra.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez nem új gondolat. Már a görög adósságválság kirobbanásakor sokan mondogatták: tarthatatlan az, hogy közös pénz van, közben minden döntés megmaradt a tagállamok hatáskörében. Wolfgang Schäuble akkori német pénzügyminiszter már 2015 decemberében a Die Zeit lapnak adott nyilatkozatában szorgalmazta a közös költségvetést. De ezt a kérdést ilyen konkrétan és ilyen határozottan csak Macron vetette fel. (Ráadásul azzal az eltökéltséggel, hogy az elképzelés megvalósítását ki is csikarja. Akár úgy is, hogy addig az új tagfelvételt megakadályozza.)
Hasonlóan nagy horderejű dolog az is, hogy kirajzolódott, miként képzeli el Macron a társadalom, és első lépéseként a politika radikális átalakítását. Elképzelését erről már nagy jelentőségű programbeszédeiben, a Sorbonne-on és – aktivizálva a képviselőház és a szenátus Kongresszusnak elkeresztelt együttes ülését – Versailles-ban részletesen ismertette is. Már készülnek azok a törvények, amelyeknek el kell vinniük egy „új társadalmi szerződés” megkötéséig, sok fontos társadalmi kérdés szabályozásáig.
A politika átalakítása még konkrétabb formát öltött. Megvan a 18 cikkelyből álló törvény tervezete. Ez elsősorban a törvényhozás módját, a képviselőház meg a szenátus munkáját akarja hatékonyabbá tenni. Csökkenti a képviselők (577-ről 404-re) és a szenátorok (348-ról 244-re) számát, hogy a parlament vitázzon és döntsön, illetve vége szakadjon a végeláthatatlan dumáknak. Emellett létrehoznák a harmadik házat, a polgári társadalom házát, hogy a politika mellett a társadalmat is szóhoz juttassa.
