Télűzés busó módra

A Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ csütörtök esti rendezvényén a mohácsi busójárásba nyerhettünk betekintést, méghozzá egy igazi busó által.

Ahogyan az est bevezetőjében is hallhattuk, a világ számos részén nagy hagyománya van a tél elűzésének, a téltemetésnek, a tavasz várásnak, ezekhez pedig nagyon sok népszokás kötődik. A mohácsi busójárás az egyik legkiemelkedőbb, 2009-ben az UNESCO szellemi kulturális örökség listájára is felkerült. Ez a hagyomány a mohácsi sokácok sajátja, minden bizonnyal korábbi hazájukból, a betelepülés alkalmával hozták magukkal, de Mohácson teljesedett ki, vette fel a mai formáját, így mára nemzetközileg elismert, tömegek által látogatott szokás.

A rendezvény folyamán Rosta Endre népi iparművésszel, a mohácsi Busóudvar igazgatójával dr. Silling Léda néprajzkutató beszélgetett farsangról, hagyományról, a busójárás népi iparművészeti vetületeiről. A vidám, jó hangulatú beszélgetésből megtudhattuk, mi az a busójárás, miből áll az öltözék, hogyan készülnek a maszkok és azt is, hogy ezt a szokást pokladenak is nevezik:

– A sokácok, illetve a katolikus horvátok hozták magukkal, Bosznia területéről, ők a poklade szót használták. Az UNESCO által elfogadott hivatalos leírás szerint újjászületést és átváltozást jelent. A 2009-es év mérföldkőnek számított, akkor kapta meg ez a hagyomány, úgymond a gerincét. A szellemi kulturális örökség listájára való rákerülés nagy jelentőséggel bír, de kötelességgel is jár, hogy ezt a hagyományt a legeredetibb, a legjobb módon adjuk át az új generációknak. A mohácsi busójárás egy kis farsanggal kezdődik és hat napig tart – hallottuk Rosta Endrétől, aki a maszkokról és sok érdekességről is szólt.

– A busó jelmezének a legjellegzetesebb eleme a fából faragott, hagyományosan sertésvérrel festett álarc. Régen ezeket nem művészemberek készítették, mindenki magának otthon faragta ki, jellemzően egy fából. A múltban vörösfűzből, most már hársfából is. A vörösfűzre nem különösebb ok nélkül esett a választás, ez volt a legkézenfekvőbb, ezt lehetett megtalálni Mohácson, a Duna hordalékaként, a fagyűjtés pedig hozzátartozott a paraszti élethez. Ezeket tehát összeszedték, felvágták és otthon faragták. Egy igazi mohácsi fiatalember, aki ad magára, az maga készíti el a maszkját – tudtuk meg Rosta Endrétől, aki arról is beszélt, hogy a busószokáshoz tartozik a titoktartás is.

– A mohácsi busó nem fedi fel magát. Ezt tanítjuk a fiatalokkal, a gyerekekkel is. Korábban is, ha valakit felismertek az álarc mögött, akkor az új maszkot készített. A busók egyébként is szinte minden évben új maszkban jelentek meg. A busójárás mára több mint kétezer busót mozgat meg, és a turisták is nagyon érdeklődnek a maszkok iránt, vásárolják, hazaviszik és dísznek a falra akasztják. Egy álarc elkészítése három napig tart, a kisgyerektől a felnőttig, mindenféle méretben kapható. Ezek a maszkok nagyrészt úgy néznek ki, mint régen. Egy idő után rákerültek a szarvak, amely általában kos, kecske, vagy tehén, újonnan pedig a rackajuhé, mert az látványosan csavaros. A mohácsi busómaszkra ránézve az első, amit észrevehetünk, hogy nevetős. A busómaszkok mindig mosolygósak. A másik, ami feltűnhet, az a hiányzó fog, mintha ki lenne ütve. Ennek valójában technikai oka van, mert ott tesszük be a fűrészt, de nagyon karakteres lesz tőle. Amikor busókkal találkozunk, gondoljunk arra is, hogy a maszkban nem a legjobban látnak, úgymond csőlátásuk van, ami lent van, az kiesik a látóterükből. Mohácson a gyerekek az anyatejjel szívják magukba a busózás szokását, az első szavuk nem is apa vagy anya, hanem busó – hallottuk Rosta Endrétől.

Az est folyamán szó esett a viselethez tartozó többi elemről is, a birkabőr bundáról, valamint a zajkeltő eszközökről, a kerepelőről és a kolompról. Rosta Endre arra is kitért, hogy a Busóudvarban múzeum is működik, amit érdemes meglátogatni. A VM4K-ban busójelmezt és tartozékokat is láthattunk, és ha már farsangi időszak, akkor nem maradt el a fánkozás sem.