Vujity Tvrtko visszatérő vendégnek mondható Magyarkanizsán, ugyanis nem először járt a Tisza-parti városban, ahol mindig hatalmas tömeg várja. A legnagyobb terem a Cnesában zsúfolásig megtelt, ami nem mindig jellemző a helyben szervezett programokra, de úgy látszik, erre van nagy igény. Arra, hogy bátorítás és szívszorító történetek általi megtekintés után egy két és fél órán át tartó beszéd meghallgatása után elgondolkodjunk azon, hogy megérnek-e az apró-cseprő dolgok annyi bosszúságot, amennyit megengedünk nekik, vagy inkább annak kell örülni, ami másoknak nem is a világ legkézenfekvőbb dolga. Az egészség, a szeretet, a mindennapi betevő. „Minden viszonyítás kérdése!” Ezt szokta mondani egy barátnőm, aki ezzel arra utal, ha mások nyomorát tekintjük, örülhetünk ez imént felsoroltaknak, de ha a szemellenzőt levéve fölfelé is tekintünk, el is szomorodunk, hogy bizony vannak olyanok is, akiknek az Isten sokkal bőkezűbben mérte a szerencsét, pénzt, szeretetet, szerelmet, s annak gyümölcsét. Az viszont tény, hogy megnőtt az emberek igénye a motivációs előadásokra. Az interneten is rengetegen mutatják, szajkózzák az élet és önmagunk megbecsülésére irányuló videóikat. Egész divatja van már ennek. De az biztos, valamire ki vagyunk éhezve, ha egy színházi előadás nem tud akkora tömegeket megmozgatni mint egy olyan előadás, ami arról szól, hogyan érezzük jobban magunkat a saját bőrünkben, és merjünk is cselekedni, bízzunk magunkban. Éppen ezért, és mivel üzletágat látok az effajta tevékenységben, egyfajta kíváncsisággal és némi kétkedéssel is hallgatom az ilyen szóáradatot. Vujity Tvrtkóra még a TV2-n közvetített Napló című műsorból emlékeztem, amit gyerekkoromban együtt várt az egész család vasárnap este, mert mindig valami izgalmas és szívfacsaró, de szerencsésen záruló történetet hozott. Találgattuk is közben, miért van rajta sapka, biztos a haditudósító korszakából kénytelen rejtegetni valami csúnya sérülést – gondoltuk. Aztán valahol azt mondta, míg mások azért teszik fel a satyakot, hogy elvegyüljenek a tömegben, ő akkor tud elvegyülni, ha leveszi a satyakját. A magyarkanizsai előadása előtt egy órával már szóba is elegyedhettünk. A teljesen sötét színházteremben állította a hangerőt, és akkor azt hitte, a kollégája érkezik, de amikor kiderült, hogy én szeretnék vele interjút készíteni, a legemberibb módon reagálva kért három percet, amíg tökéletesíti a hangerőt, aztán pedig sztárallűröktől mentesen beszélt, beszélt és beszélt. Válaszolt azokra a kérdésekre, amiket talán nem is illik megkérdezni, de hát az eddigi tevékenységét testközelből figyelhettük. Most nem a régi történetekre kérdeztem rá, azt láttuk az előadások alatt, és annak idején a tévében is…
n Ez egy show lesz itt ma este?
– Nem, ez nem egy show lesz itt ma este. Ez egy olyan utazás lesz, ahol az emberek rájönnek, hogy súlyos tévedéssel érkeztek ide, mert azt hitték, ha meglátják a nevem, akkor az én előadásomat fogják látni, viszont az est végén rádöbbennek arra, hogy ez a saját előadásuk volt. Hogy nem rólam, hanem saját magukról szólt. A legelső mondatom úgy szól, hogy két óra múlva itt csak az tapsolhat, aki úgy érzi, hogy erősebben megy ki a teremből, mint ahogy megérkezett.
n Akkor ez egy motivációs előadás.
– Nem szeretem a divatos motivációs előadást, az érintsd meg a képernyőt és szeresd Jézust, a soha nem szabad feladni, a mindig van remény, a becsukódik egy ajtó, kinyílik egy új típusúakat. Ez nem erről szól. Ez egy kétórás Föld körüli utazás, egy egykori ötéves kisfiú nagy álma. Az utolsó tíz percben ebben a teremben koromsötét lesz, és abban a koromsötétben fognak az emberek a legtöbbet látni ebből az egész előadásból. Negyed évszázadot látnak. Megelevenednek a saját álmaik, a saját történetük, a saját vágyaikat, elhatározásaikat, kudarcaikat, korlátaikat és a lehetőségeiket is meglátják. Ez nem egy motivációs tréning. Írtam már könyveket, készítettem filmeket, de azt hiszem, hogy a Túl minden határon a legkegyetlenebbül őszinte műfaj, mert ha jól számolom, nagyjából másfél méterre vagyok a közönségtől. Itt van egy elvárás. Most gondold csak el, rekordidő alatt fogyott el itt elővételben az összes jegy, mint minden más helyszínen is, és ha az ide jövő az első öt percben ásítozik, akkor? Ha egy filmet készítek, és nem tetszik a zene, amit kiválasztottunk hozzá, újravágjuk, ha bakiztam a szövegben, nem baj, újramondom. De itt? Itt nincs javítási lehetőség, itt ezek az emberek azért vettek jegyet, mert van egy elvárásuk.
n És mit tudsz nekik adni?
– Remélem, hogy ma este felmegyünk a Himalája tetejére.
n Viszont azt is hangoztatod, hogy ilyen alkalmakkor te is kapsz az emberektől.
– Igen. Az, hogy rekordidő alatt megtöltik a termet egy olyan felelősség, amivel meg kell tanulni élni, és nem visszaélni. Nekem végtelenül fontos az, hogy a lehetőségekhez képest a legjobbat nyújtsam a kis faluban ugyanúgy, mint a nagyvárosban. Magyarkanizsán az embereket kicsit sem kell érdekelje, hogy holnap egy másik városban milyen leszek, vagy tegnap máshol milyen voltam, ők ma estére vettek jegyet. Nekem pedig az a felelősségem, hogy ezeket az embereket varázsoljam el és hozzam őket abba az állapotba, hogy önmagukat elvarázsolják. Körbeutazzuk az egész Földet, az Északi-sarktól a Szaharáig, Észak-Koreától a Brazil dzsungelekig. Egy ízig-vérig horvát ember Szerbiában, Magyarkanizsán egy ízig-vérig magyar estet tart.
n Mi volt az a fordulópont, amikor átálltál a másik oldalra? Megszoktuk, hogy kérdezel, most pedig te mesélsz.
– Ez egy nagyon egyszerű dolog volt. Nick Vujičić barátom mondta, hogy csak két dolog létezik: győzelem, vagy tanulság, de vereség az soha nincs. Életem második könyvét megírva felhívott egy idős, nyugdíj előtt álló könyvtáros néni, hogy valami pályázaton kaptak pénzt és író-olvasó találkozót tartanának, menjek el. Fogalmam nem volt, hogy mi az az író-olvasó találkozó, de elmentem Nógrád megyébe. Kérdeztem is, hogy hányan lesznek. Hatvan fős az olvasóterem, de ha elhúzzák a függönyt, nyolcvanan is elférnek. Mikor odaértem, négyszáz ember várt. Én ott döbbentem meg, hogy az a sok száz ember miattam érkezett, én meg nem tudom, hogy mit kell csinálni, nem tudom, hogyan kell a figyelmüket fenntartani. Hazafele egy iszonyú szégyenérzettel mentem, egyrészt valahogy megoldottam, nem volt rém kínos.
n Nem érezted, hogy jól sikerült?
– Nem tudtam, hogy mi az, hogy jól. Hazafele a kocsiban azt mondtam magamnak, ez az élmény rá kell hogy ébresszen téged arra, Tvrtko, hogy olvasnak, szeretnek, bíznak benned, felvették a cipőjüket, elutaztak, rád szánták a legdrágábbat, ami létezik, az idejüket, és te ott álltál és nem tudtad, hogy mi van. Ebből született meg gyakorlatilag a Túl minden határon est, ahol utána ott voltak kétszázan, háromszázan, nyolcszázan, ezerkétszázan... Sportcsarnokba nem megyek elvből, mert akkor elveszítem a kontaktust a közönséggel. Éppen ez a másfél méter a kontrollom.
n Figyeled közben a közönséget?
– Hogyne figyelném! Ez az én közönségem, ma estére kisajátítva.
n És ha azt látod, hogy unatkozik, tudsz fordítani?
– De nem láttam még.
n Összeköt azért minket valami…
– Milliószor válaszoltam arra a kérdésre, hogy mikor költöztem el Vajdaságból. Pécsett születtem, soha nem laktam itt, a szívem és a lelkem a Vajdaságé, csak délszláv zenét hallgatok. Más az identitásunk. Kényszerkisebbség vagy, hisz a Trianon elcsatolt téged az anyaországtól. Én horvát vagyok, az anyanyelvem horvát, úgy beszélek horvátul, mint magyarul, de egy magyar–horvát focimeccsen csak a magyaroknak szurkolnék. Az én himnuszom az Isten, áldd meg a magyart. A zászlóm nem a piros-fehér-kék és a sakktábla, hanem az a népem zászlója, de az én hazám Magyarország. Ízig-vérig magyar vagyok, ízig-vérig horvát vagyok. Magyar zászló, magyar himnusz, magyar föld, délszláv zene, horvát kaja, horvátul beszélek az anyukámmal és a gyerekeimmel, tehát kulturálisan elkülönül, de nem vagyok kevésbé horvát, hogy magyar vagyok, és nem vagyok kevésbé magyar, hogy horvát vagyok. Nekem ez soha nem választás kérdése volt, úgy érzem, több lettem azzal, hogy dupla identitású ember vagyok.
n Délszláv zene?
– Három héttel ezelőtt Lepa Brena-koncerten voltam Sydeyben. Dino Merlinnel együtt ettem, nincs olyan macedón népdal, amit ne tudnék, aztán bosnyák szevdalinka, dalmát klapa, de általában inkább szerb zenét hallgatok. Én ebből nem csináltam identitáskérdést, hogy horvát vagyok, micsoda szégyen más zenét hallgatni. Borzasztó volt megélni a jugoszláv háborúban azt is, hogy az egyik adó nem játssza a másik zenéjét. Érthető volt, megérthető. Viszont minden évben elmegyek Srebrenicába, nem szoktam a háborúról beszélni, de minden évben elmegyek Potočariba, emlékeztetem magamat, hogy nekem nincsen problémám az életben…
n Az évek során volt-e olyan megélt történet, amit ki lehet emelni, vagy mindegyik hozzád tett valamit?
– Mindegyik hozzám tett valamit. Én csak az elmúlt egy évben voltam Kanadában, Amerikában, most voltam Ausztráliában, megyek Svájcba, most itt vagyok. Voltam Aszterdamban, tartottam egy előadást, a második sorban velem szemben ült egy holland lány, aki Miskolcon született. Tipikus holland kislány, aki magyarul beszél a szüleivel, de semmi nem köti a saját szülőhazájához. Az előadás végén átölelt és azt mondta, hogy magyar akar lenni. Gáztöltésű autójukkal átutaztak Szlovákiába, mert még egyszer át akarta élni az előadást, aztán Csongrádba jöttek. Mondtam neki, hogy Vajdaságba jövök, mire ő visszakérdezett, hogy mi az a Vajdaság. Amikor elmondtam neki, megkérdezte, hogy eljöhet-e velem. Most ott ül mögötted. Haza akar költözni, és miatta az egész család… Azt kérded, kiemelek-e történetet? Ez nem történet. Ettől a kislány biztos erősebb lesz, de én mennyivel erősebb leszek!
n Mi a fontos a jövőben?
– Ebben a pillanatban az, hogy azok az emberek, akik eljöttek, két órában átéljék azt, amiért én eljöttem. Csináltam egy jótékonysági játékot a Facebook-oldalon, ennek a bevétele 3 millió 600 ezer forint, ebből vettem egy meseszobát a Markusovszki kórháznak. Ennek az indíttatása, hogy egy kislány, Farkas Ágika 12 évesen a kezeim között halt meg, és akkor megfogadtam, hogy ameddig csak élek, gyerekkönyvtárak létesítésében is segítek. Isteni kegyelemnek érzem, hogy van erőm és lehetőségem, hogy nem kell elfogadnom ajándékot, támogatást, pláne politikától, de senkitől, és isteni kegyelemnek tartom azt, hogy segíthetek. És ez a következő nagy projekt.
n Ha már politika… Mennyire befolyásol?
– Teljes mértékben hidegen hagy az összes létező politikus. Nincs az a politikai erő, ami engem befolyásolni tud. Soha semmilyen állami vezetéstől nem fogadnék el semmiféle segítséget, juttatást. Én vagyok az abszolút független, és úgy érzem, ezek az emberek nem igazán tudják, hogy mi az igazi probléma. Mindannyiukat elvinném Srebrenicába, nézzék végig, mi történik azon az egy napon, július 11-én, menjenek haza és gondolkodjanak el, hogy miből csinálnak balhét egymással.
n Mi az igazi probléma?
– Az, hogy nem tudják, hogy attól, amink van, akár boldogok is lehetnénk.
n Elégedjünk meg azzal, amink van?
– Nem! Hozzuk ki belőle a maximumot!
