A költő Eszteleczky György-Gyuri tragikus halálakor az egyik nekrológban azt írták: verseskötetét megjelenése után durva, szinte megsemmisítő erejű bírálat érte, ami határozottan a kedvét szegte. Eszteleczky Gyuri „nem voltál modern ember, és írásaid is egyszerűek voltak – de finom rezgésűek, nemesek. Ez a nemes egyszerűség nem talált visszhangra, mert mást vártak az emberek, és nem tudták, vagy nem akarták megérteni, hogy te nem vagy úttörő, nem vagy modern aktivista, te a régi költők világából való vagy, aki lelked érzéseit nemes egyszerűséggel vetetted papírra” – olvasható az elnéző, a megbocsátó vélemény egy másik méltatójának tollából. Valami homályos szerelmi csalódásáról is keringtek akkoriban mendemondák, meg hogy rosszkedvét fokozták az igazságtalannak vélt kritikák, az otromba ledorongolások. „Szerelem, csalódás, állásvesztés, küzdelem, goromba lehurrogás – út a lejtőn lefelé – nem is csoda, ha az ismét állásba került ember meghasonlott önmagával” – írta a tőle búcsúzó közeli ismerős. Annyi bizonyos, öngyilkosságát megelőzően még megírta Hajótörés előtt című versét, melynek utolsó soraiban előre vetítette a végzetet: „Utat jelöl a szenvedély neki, / Melyet hajóm követni kénytelen, / Noha előtte romlás, pusztulás, / Szegény hajóm, te biztos elveszel.”
Mindez talán nem több egy vidéki történetnél. A Lelkem Könnyei című kötet szerzője halálának azonban különös dimenziót ad egy akkori rendőrségi történet. Néhány héttel az öngyilkosságot megelőzően jelent meg szintén Radoszávlyevits Vladimir nyomdájának kiadásában Lovász Pál Tiszamentén című verseskönyve, melyet a sajtó ugyancsak ünnepelt. A Bácsföldvárról Óbecsére költözött ifjú költő 1921 késő nyara óta rendszeresen szerepelt nagy figyelmet keltő verseivel ugyancsak a Tiszavidék olvasóközönsége előtt, kötete megjelenése – Eszteleczky Gyuri könyvétől eltérően – igazi események számított. Lovász Pált hangosan ünnepelték a bácskai lapok. Óbecsén Draskóczy Ede méltatta az ifjú költő kötetét, az újvidéki Délbácska lapjain pedig Császár Géza a következő szavakkal emelte őt a magasba: „A Tiszamentén negyven verse a vajdasági magyar versirodalom aktivista hebegései és divathisztériában vonagló más, alkalmi »költeményei« között az egyetlen igazi és tiszta érték.” Hasonló elismerésben részesült a verseskötet a Szabadkán megjelenő Bácsmegyei Napló és a Hírlap, valamint az eszéki Magyar Újság kritikusainak részéről is.
Ám ekkor olyasmi történt, amiről maga Lovász Pál csak sok-sok évtized múltán, valamikor az 1960-as évek elején papírra vetett vallomásában számolt be részletesen: „1922 nyarán el kellett jönnöm a szülőföldemről, s akkor még a Jugoszláv Királyságban oly friss és kíméletlen volt a szerb soviniszta aktivitás, hogy ott magyar irodalom nem szerveződhetett. […] 1922 tavaszán Óbecsén megjelent a Tiszamentén című kis kötetem. Nem volt abban sem nyílt, sem burkolt magyarkodás, hazafiság, a versek a jellegzetes tájlíra hangján szóltak, az otthon, a szülőföld képeibe zártam érzelmeimet. Könyvemet meglepő szeretettel fogadták nemcsak a magyarok, hanem az elfogulatlan szerbek is. Mégis az lett a következménye, hogy kiutasítottak. A többszöri kihallgatáson egyre azt kérdezték: miért írok verseket és miért adtam ki a Jugoszláv állam területén magyar könyvet? […] Ezt a halk lírai hangot is, mert magyar megnyilatkozás volt, veszedelmesnek, elnémítandónak tartották.” S mert akkoriban komolyan kellett venni a szerb rendőrség fenyegetését, Lovász Pál elhagyta a szülőföldjét, és Magyarországra költözött. Vajon Eszteleczky Gyuri esetében megbocsátóbb volt-e az újonnan berendezkedett szerb hatalom? Vajon neki elnézte-e Jankulov Slavko rendőri jogokkal felruházott szolgabíró, hogy a Jugoszláv Királyság területén magyar verseket írt, és magyar verseskötetet jelentetett meg? Vajon őt maga elé idézte-e, s ha igen, mivel fenyegette meg? S a fenyegetésnek volt-e szerepe abban, hogy poétánk maga ellen fordította a fegyverét?
Eszteleczky Gyuri „költészete” nem több egy kisvárosi rímfaragó, önmaga szórakoztatására dalolgató poéta kísérleteinél. Verset írt az átmulatott éjszakákról, a másnapi fejfájásról, a józansági fogadalmáról (Fogadás), majd azonmód az ihletnélküli napok szenvedéseiről (Cudar józanság). Kivételes pillanata volt „költői munkásságának”, amikor lefordította, és a Tiszavidék 1921. szeptember 11-i számában közölte Zmaj Jovan Jovanovits két versét, a Gondold meg magadba! és a Madár a kalitkában című költeményét.
