– tisztességes ember és tisztességes újságíró, mondta nekem egy beszélgetésünk alkalmából, s most, halálhírét véve úgy érzem, ez a kulcsmondata egész egyéniségének. A legkeményebb, a legszókimondóbb fajtából való volt, aki őszinte, javító szándékkal bírált. ,,Boga mu, Breneru, ti nisi na liniji”, mondogatták neki a politikusok az átkosban, a fejére is koppintottak gyakran a „demokratikus centralizmus” elveinek sutba vágása miatt, de ő – a végén már megroggyant egészséggel is – pokolra tudott menni az igazáért, az egyszerű, dolgos kisemberek oldalán.
1932-ben született Nagykikindán, s hetvenöt százalékban német vér folyt az ereiben, vallotta a 2003-ban megjelent, a XX. század második felének Jugoszláviájáról s a maga és az itteni magyarság életéről szóló emlékirataiban, de mindvégig magyarnak érezte s vallotta magát. Vállalva a nagy háború utáni vajdasági magyar újságírás és az itteni magyarság ügyének istápolását. Már nagybecskereki gimnazista korában is, amikor sikeres önképzőköri elnökként tudósította az Ifjúság Szavát, amely akkor, az 1940-es évek végén a Magyar Szóval, 7 Nappal és a szerb nyelvű Dnevnikkel együtt Újvidéken, a Végrehajtó Tanács mögötti emeletes épületben kapott helyet. Friss diplomával a zsebében mi sem volt természetesebb számára, mint hogy az első vonattal a tartományi székvárosba utazzon, s felvételét kérje magyar nyelvű napilapunkhoz.
S aztán 55-ben: SZABADKA!!! ,,Amely nagybetűs városommá, szűkebb hazámmá”, Paliccsal együtt „hamar szerelmemmé vált” – írja emlékirataiban, megemlítve, milyen nagyszerű hangulat, pezsgés uralkodott akkoriban ebben a városban. Végiglátogatta a gyárakat, egyesületeket, intézményeket, politikai, társadalmi szervezeteket, s a kis gyárak igazgatóitól kezdve a járási és községi elnökökig, a politikusokat is beleértve a legnagyobb tisztelettel fogadták. Aztán ’57 augusztusában átment a 7 Napba. A naplójában megjegyzi: „Ekkor kezdődött valójában az igazi újságírói karrierem. Utazgatni kezdtem a Vajdaságban… jártuk a vidéket, bekopogtattunk a gazdasági udvarokba, bemutatkoztunk, kik vagyunk, s 100 esetből 95-ben leültünk beszélgetni. Mire 25–30 éves lett a 7 Nap, már jóval túlléptük a 30 ezres példányszámot. Ülésbeszámolókat ritkán közöltünk, mert nyilvánvalóvá lett, hogy a húsba vágó riportok viszik a lapot.” Egy idő után főszerkesztő-helyettes, majd főszerkesztő lett, de mivel az igazság oldalán állni, nem behódolni a hatalomnak sosem volt könnyű, főszerkesztőként kiváltképp nem, 85-ben otthagyva csapot-papot, nyugdíjba vonult, s hazulról küldözgette húsba vágó cikkeit főként a Hét Napnak, szinte utolsó leheletéig, s gyűjtötte könyvekbe legfontosabbnak tartott írásait. A legnagyobb öröm az volt számára, ha sétálva a város utcáin valaki megveregette a vállát: „Bravó, Brenner, belementél!”
Most a többpártrendszer korát éljük, ami valaha elképzelhetetlennek tűnt nekünk, mondtam neki egyszer, s feltettem a kérdést: te hogy éled meg ezt a fene nagy demokráciát? Ezt felelte: „Nagyon zavarosak a dolgok… Minél jobban múlik az idő, annál nagyobb bennem a jugonosztalgia. Mennyire más volt a légkör akkor! Egyszer azt kérdezte valaki tőlem, hogy mikor írtam szabadabban: Tito idejében, vagy most a demokráciában? Azt feleltem, hogy Tito idejében. Meglepődött. Miért? Mert Tito alatt az volt a szabály, hogy ne bántsd a szocializmust és ne bántsd Titót. Mást mindenkit bírálhatsz. Ehhez tartottam magam. És az olvasóim nagy részétől vállveregetést kaptam. Most sokkal kevesebbet szabad – mert nagyon sok oldalról megtámadhatják az embert. Akármiért. Írhatsz te bármiről a legnagyobb jóindulattal, bírálhatsz a legnagyobb önzetlenséggel, javító szándékkal, ha valamelyik pártnak vagy pártvezérnek nem tetszik, beléd tapos. Szabad, pártszempontból el nem kötelezett újságírónak lenni nem most lehet, különféle érdekszférák – nem ritkán magánérdekszférák „őrködnek’’ a pártideológiák helyett. Ide jutottunk…”
Valóban így lenne? Kedves Jánosunk! Jól feladtad nekünk a leckét!
Nyugodj békességben, áldás poraidra, köszönet mindenért!
