Iratvallatók

Megyek a levéltárba! – hallom egyre gyakrabban ismerőseimtől, itteniektől és külföldiektől egyaránt, akik az utóbbi években főként családfájukat kutatják valamilyen hivatalos céllal, hiteles adatok, valamilyen okirat beszerzése, vagy csak úgy saját kedvtelésükre, a gyökereik megismerése végett. Ilyenkor jóleső érzés fut át rajtam: lám, milyen nagyszerű is ez a város, milyen bölcs is volt a mindenkori lakossága. Számos impériumváltása, a történelmi viharok közepette is képes volt megőrizni felbecsülhetetlen értékű dokumentumait, az utókornak okulásul, hogy a pártatlan, pontos tényeket tükröző iratokra, őseink nemes hagyományára támaszkodva fejlődhessen, építkezhessen tovább. Az irattárban nincs mellébeszélés, ott a megsárgult iratok egyértelműen beszélnek, mindenféle ideológiai színezettől mentesen. A legigazabb adatokat, a puszta tényeket szolgáltatják, mondta volt nekem hirtelen halála előtt még 1998-ban levéltárosaink egyik legkiválóbbika, a város történetének feltárásában Iványi után a legnagyobb érdemeket szerzett Magyar László. Aki haragudott azért, ha csak egyszerű állami hivatalnokoknak, egyszerű szolgáltatóknak, nem pedig lelkiismeretes tudományos kutatóknak (is) tekinti még mindig az állam a levéltárosokat, s akiről anekdotaként mesélik ugyan, de igaz volt, hogy a megsárgult, poros iratok felszínre hozása végett egyszer kerékpáron utazott el Bécsbe, hogy megdönthetetlen összefüggéseket mutasson ki városunk történelmére vonatkozóan. Latin és német nyelvtudásának, szorgalmának, lelkes aprómunkájának köszönhetően páratlan szolgálatot tett ennek a városnak. A többi között Szabadka 300 névváltozatát találta meg oklevelekben, okiratokban, s csak azt fájlalta, hogy nincs kellő szakember-utánpótlás, kevés az olyan levéltáros, aki a 300–400 évvel ezelőtt itt élt népek nyelvének ismeretében érdemében folytathatná a feltárást.

Mi a helyzet napjainkban a levéltárban, a szakemberállománya képes-e a napi feladatai mellett kutatómunkára is adni a fejét, s hozzájárulni városunk helytörténetének a részletes feltárásához? A többi között ezekre a kérdésekre szerettem volna választ kapni Stevan Mačkovićtól, a Szabadkai Történelmi Levéltár igazgatójától, aki már 1992 óta dolgozik itt, 2001 óta intézményvezetői beosztásban.

– Összesen mintegy 8 kilométer hosszú az az iratanyag, amelyet őrzünk, s amelyet feldolgozunk – mondja. – Ebből a legkevesebb – mintegy 10 méter –, de egyben a legértékesebb is a legrégebbi állomány. A legrégebbi okirat, amely a levéltár tulajdonában van, a Szenczy család nemesi oklevele 1658-ból származik, de a külföldi levéltárosokkal való együttműködésünknek köszönhetően egy 1391-ből származó dokumentum is előkerült, amely városunk akkori létezéséről tanúskodik. 1743-tól folyamatosan megőrizte a város – 1779-től már mint szabad királyi város – Magisztrátusának az anyagát, a tanácsi iratokat, amelyek a mindenkori városházák egy termében kaptak helyet. Az anyag szervezett védelméről azonban csak a második világháború után lehet beszélni, akkor alakult meg a szabadkai levéltár is, rögtön a belgrádi és az újvidéki után, 1947-ben. Feladatunk a gyűjtőterületünkhöz tartozó szabadkai, topolyai és kishegyesi községek irattári anyagának a védelme, rendezése, minél hozzáférhetőbbé tétele az érdeklődők számára. Három és fél ezer négyzetméter területünk van jelenleg, összesen hét lokáción. Most kaptuk a hírt, hogy a Szegedi úti első kaszárnyát tervezi nekünk adni a város, ami nem volna rossz megoldás, mert egyre égetőbb a helyhiány.

Szerencsés a városunk, húzza alá az igazgató úr, hogy az iratok Mária Terézia óta az első, második és a harmadik (a mostani) városháza épületében meg lettek őrizve, s hála ennek, nemcsak az egyszerű polgárok, hanem a tudományos kutatók számára is értékes forrásanyagul szolgálhatnak. Évente körülbelül száz-száztíz kutató fordul meg náluk, 10 százalékuk külföldi. Az egyszerű polgárok közül évente átlagosan vagy ezren keresték fel őket a vagyon-visszaszármaztatási törvény megjelenése előtt, utána viszont már kb. 2500-an.

Jelenleg egyértelműen az anyakönyvek iránt legnagyobb az érdeklődés, a genealógiai kutatások felvirágzását éljük már öt éve, a családfakutatásokét, mondja. – Ki kell emelni, hogy az eredeti egyházi anyakönyvek is hozzánk kerültek, az anyakönyvvezetők 100 év után már nem tudnak mit kezdeni velük, s átadják őket nekünk. Elvileg az anyagokat 30 év után kellene átvennünk, de az anyakönyvekkel más a helyzet. A 2. világháború után elvette az állam az egyháztól, hogy átírja őket, most vissza kellene adni, de még nem tudni, hogyan és mikor.

Sok dolgunk van a bíróságokról hozzánk került iratokkal is, akárcsak a csődbe jutott vállalatok iratanyagával. Ennek főleg a nyugdíjaztatás előtt látják hasznát az emberek. Ha eljönnek hozzánk, mi megmondjuk nekik, hogy fizettek-e utánuk járulékot a munkaadóik, vagy sem. De legalizációs ügyekben is segítséget nyújtunk sokaknak, vagy az építési engedélyek, technikai dokumentáció megtalálásában, amivel elkerülhetik a fölösleges kiadásokat.

Összesen 22 alkalmazottjukból az igazgatóval együtt 11 levéltáros szakember, 6-an segédlevéltárosok, a többi segédszemélyzet.

Az egyik legértékesebb, közösségépítő munkájuk a művelődési-oktatási tevékenységük, ami a többi között az évente megrendezett nemzetközi levéltári napok, értekezletek megszervezésében nyilvánul meg, nemrég zajlottak le a városházán a legutóbbiak, kiállítással, értékes beszámolókkal egybekötve – amiről lapunk is hírt adott –, a város támogatásával. S ami a szívük csücske: az Ex Pannonia című, évente egyszer megjelenő folyóiratuk. Most jelent meg a 19. száma. Szokás szerint három – szerb, magyar és horvát – nyelven tartalmaz értékes helytörténeti tanulmányokat, sok dokumentumfotóval megtűzdelve. Egyfajta mikrotörténelem az, amivel foglalkoznak benne a szerzők, nemcsak a levéltár foglalkoztatottjai, hanem külső munkatársak is. A két nagy előd, Ulmer Gáspár és Magyar László nyomdokain haladnak, s más lapokban is megjelentetik írásaikat. A legtermékenyebb közülük a magyarul is jól beszélő, már régóta ebben a munkakörben dolgozó igazgató úr, akinek külön blogja van a világhálón. Amit felkutat, aminek becsülettel utánajár, és megír, azt felteszi a világhálóra Subotica nekada címen. (https://suistorija.wordpress.com). Nagyszerű levéltári kalauzaikkal a felhasználók munkáját igyekeznek megkönnyíteni, szeretnék kiadni őket magyar fordításban is, egyelőre azonban nem sikerült pályázati pénzeket szerezni hozzá.

Három évig gyűjtögette az anyagot a Magyar–Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság számára is Stevan Mačković, a 44-es, 41-es és 48-as vajdasági áldozatokat kutatta, Otvorena knjiga címmel szerepelnek a fellelt, dokumentált, argumentált nevek a világhálón, azokéi az ártatlan áldozatokéi, akiket bírósági ítélet nélkül végeztek ki, illetve akik gyűjtőtáborban valamilyen betegségbe haltak bele (főként németek). A hároméves kutatás során kiderült, roppant nagy az áldozatok száma, s most a bizottságra vár az anyag további feldolgozása. Ő maga a szeghegyi (lovćenaci) gyűjtőtáborról írt egy könyvet, a Forum kiadó gondozásában jelent meg. Nagyszerű munkát végzett továbbá a két világháború között tevékenykedő szabadkai (főként zsidó) iparosok, gyárosok felkutatásában, a város gyáripari fejlődése, polgárosodása nyomon követésében.

Nagyon hiányzik a munkájukhoz egy restaurálást végző szakember, nincs megoldva teljes egészében az irattári anyag digitalizálása sem, szerencsére a Városi Könyvtár nemrég kapott egy nagyszerű modern szkennert az MNT jóvoltából, amelyet ők is használhatnak, s ez részben megkönnyíti a munkájukat. Több mint 50 ezer oldalt sikerült az anyakönyvekből digitalizálni. Ez ugyan csak egy része az anyagnak, az a céljuk, hogy egyszer felkerüljön mind a világhálóra, s mindenki számára hozzáférhető legyen. Hogy mi a legújabb feladatuk? A washingtoni holokauszt múzeum felkérte Stevant, hogy szedje össze a szabadkai zsidókról rendelkezésre álló anyagot a 20. század kezdetétől máig, hogy aztán digitalizálhassák. Természetesen ennek fejében számíthatnak a kompenzáció valamilyen formájára.

Munka tehát van bőven, csak csinálni, dolgozni, tenni kell.