Van egy erkölcsi-etikai határ, melyet nem lenne szabad átlépni, melyen túl minden újságírói kérdés, kamerázás, fotózás felesleges, sőt egyenesen hiénizmus. Mert, ha egy riporter odanyomakodik a baleset helyszínére, és a túlélőtől azt kérdezi, hogy van, mit érez, miközben az fájdalmában alig jut levegőhöz, akkor ne csodálkozzunk, ha a néző beleborzong és csatornát vált.
Csakhogy a hírért folyó harcban a végső határig elmegy a média, a vonalat pedig még nem húzta meg senki, és nem mondta ki: eddig, és nem tovább. A végső határt egyénileg, magunknak meghúzhatjuk, de egy általános határt még nem ismer a média. Ezért a gyászban is szenzációt keres, merthogy a kimutatások szerint erre bukik az olvasó, a hallgató, sőt leginkább a néző, hiszen akkor kötjük le legjobban a figyelmét, ha látja is a tragédiát. Ez kell a népnek? Igen, úgy tűnik, mert ha a szerencsétlen meggyőződik róla, hogy vannak tőle még balszerencsésebbek, akkor kevésbé lesz elégedetlen.
Minden szakmában vagyunk ilyenek is, olyanok is, meg aztán maga a szakma is változik. Hajlok afelé a gondolat felé, hogy mindez csak egy új kor stílusa, azaz egyik új stílusa. Mert a média sem csupán egy irányba halad. Gondoljuk a Duna TV-re a magyar, vagy a B92-re a szerb nyelvű televíziózás egén, melyek a jótett helyébe… mottóval segítőszándékú műsorok egész hadát folytatták már le! Nagyon sok nézője van pl. a Csellengőknek a Dunán, a B92 is hasonló műsort indított. Se szeri, se száma a jótékonysági megmozdulásoknak, legyen szó határon túli színházról, mentőautó beszerzéséről, biztonságos ház építéséről, vagy gyűjtésről a nélkülöző gyerekeknek. Ha tudjuk, márpedig tudjuk, hogy nem tartozik a sajtó alapvető feladatai közé a humanitárius feladatok vállalása, hiszen elsősorban tájékoztatnia kell, akkor tudjuk azt is, hogy ez a két csatorna többletfeladatot vesz a vállára, és lényegében pontosan ennek köszönhetően talált rá egyedi, másoktól elkülönülő, sajátos hangvételére.
A kisebbségi nyelven sugárzó csatornák egy más irányt kénytelenek követni. Sok szempontnak kell eleget tenniük, ráadásul mindenre ki kell terjedjen a figyelmük, meglehetősen kevesen, kis műsoridőt úgy kell kitöltsenek, hogy az helyes nyelvezetű, változatos, tömör legyen. Röviden szólva, csaknem zseniálisnak kell lenniük, miközben szűkösek a lehetőségek. A hétfői est jó példája annak, hogy a Vajdasági Televízió magyar szerkesztősége képernyő elé tudja ültetni a nézőket, amit ugyan adatokkal nem tudok alátámasztani, csupán meggyőződésem az ismerősök, és azok ismerőseinek visszajelzése alapján. Hogy lett épp a hétfői est a magyaroké, miért csak másfél-két óra…, fogalmam nincs. Hogy miért hasonlít félelmetesen tíz évvel ezelőtti önmagára a Napjaink, és az azt követő magazinműsor is, úgyszintén nem tudom. De biztos, hogy képernyő elé szegez sok vajdasági magyart, mint például ezen a hétfőn, amikor ismét csak vajdaságiak szóltak a vajdasági gondokról – hál’ istennek nem politikáról! –, a mi anyanyelvünkön mind a Napjainkban, mind az azt követő vallási műsorban. Ennyi a küldetés, nem több, s nem kevesebb.
