Nem is olyan régen a nyomtatott sajtónak még csupán annyi köze volt a televízióhoz, hogy közölte a hazai és a szomszédos országok tévéállomásainak műsorát, a színvonalasabb lapokban pedig rendszeresen jelentek meg kritikák, recenziók. Elvétve lehetett találni interjút televíziós személyiséggel, bemondóval vagy műsorvezetővel. Igaz, nem voltak annyian, mint manapság, amikor kis idő alatt tucatszámra jelennek meg új arcok a képernyőn, akikre igen gyorsan lecsapnak a pletykaújságok meg az egészséges életmóddal, a szépségápolással foglalkozó lapok, melyek ugyancsak elszaporodtak az elmúlt években. Mindennek eredményeképpen bemondónők és bemondók, műsorvezető hölgyek és urak láthatók a címlapokon, és az interjúk, a képes hírek, beszámolók már nemcsak a televízióról szólnak, hanem betekintést nyújtanak eme televíziós sztárok magánéletébe, privát szférájába, gyakran egészen a hálószobáig jutva el. E téren igen gyorsan értük el a nyugati, az amerikai stílust, amelyről – valljuk be – szívesen olvasunk akár pletykákat is. A baj csupán az, hogy a műsorokról a műsorcsinálókra, a magánéletükre került a hangsúly. Kritika alig-alig. Elvárás ugyanúgy. Felhígulás minden szinten. A tévézők többsége nem is igen válogat, nem is igen érdekli, mit tálalnak neki. Szól a tévé, és kész.
S aztán időnként valaki felkavarja az állóvizet. Mint két fiatal filmes a dokumentumfilmjével Magyarországon. Ennek az utóhullámai terjednek most. Így bukkanhattunk rá a napokban a Duna Televízió Közbeszéd című műsorában a magabiztos öregemberre, aki kimért nyugalommal válaszolgatott az újságírónő kérdéseire. Semmit sem tanult, és semmit sem felejtett. Ő az a Biszku Béla, aki '56-ban a megtorlások belügyminisztere volt, háttérbe húzódó, de kétségkívül nagy hatalmú politikai figura, Kádár moszkvai feljelentője… Aztán félrerakták, 58 évesen nyugdíjba ment, s már évtizedek óta háborítatlanul él a Rózsadombon. Teniszezik, sétál. Egy rossz szót nem hallani róla, már a nevét sem ismerik sokan, pedig öt és fél évtizede keveselte a csaknem 300 halálos ítéletet.
Talán ne menjünk olyan messzire! Legtöbben jól emlékezünk még a '90-es évekre, vidékünk uszítóira, rombolóira, a „mindenhatókra”, akikkel Hágában sem igen tudtak mit kezdeni. Šešeljjel például. A legfrissebb hírek szerint újév után ismét itthon lehet. És ez a hír itt még az állóvizet sem kavarta fel! Mintha mindenki számított volna erre, mintha olyan természetes lenne, hogy elvonult egy időre, hogy azután újult erővel visszatérhessen. Biszku példája alapján talán hamarosan már egy rossz szót sem hallunk róla, miközben Belgrád elit negyedében békésen sétáltatja unokáit.
A média itt léphet közbe, a társadalom lelkiismeretének szerepét magára vállalva. Kérdés, hogy kinek a kezében van és lesz a tévé, a rádió, az írott sajtó, hogy eleget tehet-e eredendő feladatának.
