Államalapító Szent István király ünnepének alkalmából múlt szerdán Budapesten az Iparművészeti Múzeumban dr. Hiller István miniszter Életfa Díjat adományozott a csókai Vrábel János népzenésznek, a régi hangszerek mesterének.
Vrábel János évtizedeken keresztül képzőművészet-tanárként dolgozott Zentán. Az iskolák alkotóműhelyeiben néprajzi előadásokat tartott, vezetésével a gyerekek népi fazekassággal, nemezeléssel, szövéssel ismerkedtek meg. Néptánc táborokat szervezett, alapítója volt a csókai Móra Ferenc Művelődési Egyesületnek. Már nyugdíjas, de az életformája nem változott: népi hangszereket készít, ápolja és terjeszti népi kultúránkat. A kitüntetettel otthonában beszélgettünk, aki elmondta, nagy megtiszteltetés számára a díj. Úgy érzem, nemcsak nekem szól, hanem minden határon túlinak. Azt jelenti, hogy figyelnek ránk odaát, elismerik a tevékenységünket, a fáradozásainkat. Tudnia kell a magyar kormánynak, hogy létezik határon túli magyarság, amely a népművészet, a színművészet, az irodalom terén rengeteget letett az asztalra.
■ Véleménye szerint mivel érdemelte ki?
– Sok mindennel foglalkoztam az elmúlt 30–40 évben, de minden tevékenységemet az itt élő magyar nemzeti közösség tárgyi, szellemi kultúrájának ápolása, terjesztése, oktatása vezérelte. Évekig dolgoztam Zentán rajztanárként és ott is igyekeztem a tanítványaimba beleoltani népünk művelődési kultúráját, művészetét. Elsők között voltam, aki Vajdaságban nemezeléssel foglalkozott. Zentán, míg tanítottam az iskolában, tizenéven keresztül kerámiaszakkört vezettünk Mezei Erzsébet tanárnővel, és a szakkörökön több száz gyerekkel szerettettük meg a népi fazekasságot, a korongozást, a népdalokat. Én ezt munkakörömön kívül csináltam, szeretetből, felelősségtudatból. Nemcsak megtartottam a képzőművészet órákat, igyekeztem többet nyújtani. A civil életben is mindig ezen fáradoztam. Ez egy életforma, melyet rám szabtak.
■ Mire ösztönzi a díj?
– Díjjal, vagy díj nélkül ezt életem végéig csinálom, szeretetből. Az élet ugyanúgy megy tovább, esetleg csak nagyobb felelősség tudatában végzem feladataimat. Az elmúlt évtizedekben sok díjat kaptam, minden kitüntetés ösztönzést jelentett, így ez is.
■ Kitől örökölte a kézügyességét, a népzene szeretetét?
– Képzőművészeti főiskolát végeztem, mindig szerettem rajzolni, így nem is volt kérdés, mi lesz a szakmám. A családban nem voltak festők vagy szobrászok, mert a felmenőim mind földműveléssel foglalkoztak, de mindig voltak a családban ügyes kezű mesteremberek. A dédnagyapám mindent meg tudott faragni, amire szükség volt. A nagyszüleim padlásán hangszereket is találtam, úgyhogy ők is szerették a zenét.
