Nyugodt tanévkezdetet ígért az oktatásügyi miniszter a mintegy 900 ezer szerbiai diáknak, a 617 ezer általános iskolai és 290 ezer középiskolai tanulónak, közöttük a tavalyihoz viszonyítva mintegy két és fél ezerrel kevesebb, 79 ezer elsősnek. Ebben a nagy számban foglaltatik a mintegy 230 ezer vajdasági diák, a mintegy 16 ezer magyar tannyelven tanuló általános iskolai, és a közel 6000 középiskolai diákkal, és persze a szerb tagozaton tanuló mintegy 4000 általános iskolás, és 2500–3000 középiskolai magyar ajkú diákkal.
Valamennyiüknek szól ma az iskolacsengő, a miniszter nem kis örömére, hiszen a nyár folyamán jól megszorongatták az oktatásügyi szakszervezetek, ezúttal is. Évek óta ismétlődő jelenség, hogy amíg a pedagógusok hosszú nyári pihenőjüket töltik, addig a szakszervezet és a minisztérium „működésbe lépnek”. Az egyik oldal fenyeget, a másik pedig kapálózik. A szakszervezetiek több zárolt iskolaszámla, és a bérek késlekedése miatt indítottak ezúttal szólavinát, a bérek nagysága miatt ugyanis nemigen tiltakozhatnak gazdasági válság kellős közepén, miközben keresetük igencsak a köztársasági átlag felett van, legalábbis a tanárok esetében. A minisztérium pedig ezt komolyan vette. Jól tette, mert kemény feladatok elé néz. A szakszervezetiek ugyanis ismét fenyegetőznek, mert joggal kételkednek abban, hogy a minisztérium érdemben fel tudja karolni a mintegy 10–15 ezer fős tanügyi munkaerő-felesleget, és munkát tud biztosítani nekik. A hétvégéig várják a részleteket a minisztertől, egyéb esetben (mi mást mondhatnak?) beszüntetik a munkát.
Az évek óta emlegetett ésszerűsítés pedig a jelekből ítélve, most már elkerülhetetlen. A baj az, hogy a kisebbség fogja legkorábban észlelni ennek minden káros hozadékát, és viselni következményét. A racionalizáció részleteit ugyan nem ismerjük – ennek nyilvánosságra hozatalát sürgeti a szakszervezeti unió –, ám a bánsági tagozat-összevonások a magyar nyelvű oktatás drámai irányú jövőképét vetítik előre a térségben. A helyzeten ideig-óráig még segíthetnek a tartományi oktatásügyi titkárság, a civil szervezetek, mégis nehéz elképzelni, hogy az elkövetkező (takarékos) években is lehetőség nyílik majd négy-öt kisgyermeknek osztályt nyitni, mint arra idén még van példa a tartományi székvárosban (lásd újvidéki Sonja Marinković iskola). Sokkal valószínűbbnek hatnak ebben a pillanatban az átirányítások, a szülők nagyobb áldozatvállalása, az összevont tagozatok elterjedése, mintsem a jelenlegi helyzet fenntartása.
Egy ürményházi tanítónő véleménye jut erről eszembe, aki tudván, hogy kételkedem szavaiban, mégis igyekezett meggyőzni, hogy az összevont tagozatok jobban működnek mint a kis létszámú osztályok, elsősorban azért mert az ismétlés/begyakorlás elkerülhetetlen. Ezt most és itt leírva nyilván én is gyanút váltok ki, joggal gondolhatja az olvasó, a szülő, vagy a pedagógus, hogy a meggyőzés szándékával vetettem papírra a gondolatot. Pedig nincs így, inkább a közeljövő oktatási képét próbáltam elővetíteni, ami sajnos, jóval sötétebbnek tűnik mint a jelenlegi.
