Ha valami szép és nemes ügyet szolgál, akkor nagyon szívesen csatlakozom azokhoz, akik részt vesznek a jótékonysági koncerten – mondta el nekünk Sass Sylvia magyarországi születésű, jelenleg Franciaországban élő opera-énekesnő, aki vasárnap a szabadkai székesegyházban adott nagy sikerű, telt házas jótékonysági koncertet Thierry Pillon tenorral együtt – akivel már több éve együttműködik, közösen egy franciaországi fesztivált is létrehoztak – a Poverello Alapítvány javára.
– Ezt a fesztivált is, a franciaországi kisvárosban, Pezenasban, ahol letelepedtem, közösen csináljuk Thierryvel, ő a művészeti igazgató. A fesztivál az opera körül szerveződik, de a határok szélesítésével. Koncertek, operafilmek, konferencia, és van egy olyan sorozat is, hogy bemutatunk egy zeneszerzőt a levelei által. Elhangoznak azok a művek, amelyekről a leveleiben ír.
A határok szélesítésével az opera iránt érdeklődők körét is bővíteni szeretnék ilyen megközelítéssel?
– Pontosan. Mesterkurzusokat is tartok, és a közönség ingyen hallgathatja az óráinkat. Tavaly csaknem száz nyílt óránk volt, és több mint 2000 ember hallgatta az operákat. És több iskola is eljön, egész pici diákok is. Rengeteg fiatal is megjelenik. Egyszer megállított Pezenasban egy hölgy, hogy elmondja, az ő fia operaénekes akar lenni. Kiderült, hogy a fiú 11 éves. Ezek az igazi visszajelzések. Tanítani is nagyon szeretek. Állandó növendékeim nem nagyon vannak, mert mindig utazom valahova, de kurzusokat nagyon szívesen tartok. Amíg tudom, ezt az életmódot szeretném élni. Szerencsére sok koncert is adódik.
Ahogy járja a világot, lát különbözőségeket az opera megítélésében a közönség részéről?
– Szerencsére az operának van egy komoly közönsége szinte mindenhol, csak az bánt egy kicsit, hogy idősödik ez a közönség. Ezért nagyon fontos számomra, hogy a fiatalokat is közelítsük az operához. Abban mesterkedem, hogy felfiatalítsuk a közönséget.
Mostanában ária és dalesteket tart.
– Ilyenkor több szerepbe bújok, mint az operaszínpadon. Nem egyszerű ilyet csinálni. A színpadon nincs állandóan ott az ember, ha egy operában valamilyen szerepet alakít, de itt igen. Mindennek megvan a maga varázsa. Az ária és dalest intimebb.
Ha már a szerepeknél tartunk, mesélne arról, hogyan épülnek fel ezek?
– Olyan ez mint egy rejtvény, amit meg kell fejtenem. Ki kell következtetni, hogy mikor milyen lelkiállapotot kell tükröznöm. Az az izgalmas, amikor egy szerep utat tesz meg, amikor szinte egy másik ember fejezi be, mint aki kezdte a darabot. Ezt jól megmutatni nagyon izgalmas feladat. Én ötvenöt főszerepet énekeltem, és mindig is nagyon szerettem új szerepekbe bújni. Kíváncsi természetű, kutató típusú vagyok. A szerep felépítésénél van az érzelmi oldal, de ha ezzel nem párosul tudatosság, akkor technikailag az ember beleszaladhat az erdőbe. Figyelemre és átélésre egyaránt szükség van. Húszévesen kezdtem a pályámat, és most már 38 éve énekelek. Amikor az operaházba kerültem az első nagy főszerepem a Dezdemona volt, és most Thierryvel is énekeljük az Othello-Dezdemona duettet. Érdekes, hogy amit akkor éltem meg Dezdemonával még ma is él bennem, de hozzáadódott még sok dolog. Emlékszem, hogy akkor hogy éreztem magam, akkor hogy gondoltam, és most érzem azt is, hogy mi minden változott azóta.
Azt olvastam, hogy a második Maria Callasnak tartják. Érezte, hogy ez valamilyen nyomást gyakorol Önre?
– Nem szeretem a skatulyázásokat, mindenki legyen önmaga. Van ennek ugyan hízelgő oldala is, mert jelzi, hogy az ember milyen szinten áll, de akkor viszont az embereknek nagy elvárásaik lesznek, és ezért teherré is válhat a hasonlítgatás. Nem nagyon örültem neki, amikor ezt kitalálták.
Kutató típusnak tartja magát. Ez vezette a festészet felé is? Merthogy festészettel is foglalkozik.
– Nem, inkább a nyugalom keresése és az, hogy valamilyen művészeti ágban a saját érzéseimet, a saját gondolataimat fejezhessem ki, hiszen az éneklésben mások által megálmodott figurát jelenítek meg. Én abba beleteszem magam, hogy élővé váljon, de az nem teljes egészében az én alkotásom. Sokszor egy-egy figura mérföldekre van attól, amilyen én vagyok. Ezért is izgalmasak az ilyen szerepek. Viszont a festészetben megjeleníthetem a saját világomat. Meg hát ez a pálya eléggé hajszolt életmódot követel, és kellett valamilyen kiutat találnom a nyugalomhoz.
Egy franciaországi kisvárosban él. Ez is út a nyugalomhoz?
– Budapesten is van lakásom, sokat vagyok ott is, de emellett kerestem egy olyan helyet a világban, ahol nyugalom van, tiszta a levegő, olyat, ami jót tesz az egészségemnek. Pezenas, ez a 8000 lakosú városka Dél-Franciaországban van, 20 kilométerre a tengertől, mindig van egy kis jóleső szellő, és a leghidegebb időszakban is elkerülik a mínusz fokok. Feltöltődöm, energiát kapok, hogy tovább folytathassam, amit csinálok, mert leállni nem lehet, nem is tudok.
