Amíg a magyar megmaradásnak nincs kiépített stratégiája, amíg minden, a magyarok által is lakott településeken nincsen átfogó adatbázis az ott élők helyzetéről, kulturális, oktatási valamint gazdasági állapotukról, és mindennek a megoldásáról nincsen egy kidolgozott nemzeti programunk, addig a bánsági magyarságnak kilátástalan a jövője – mondja dr. Gubás Jenő közíró.
E napokban az oktatásügyben tervezett intézkedések kapcsán a bánsági magyarság a szokásosnál többször került az érdeklődés homlokterébe. Sajnos a Bánságban is érződik egy fajta fásultság, beletörődés. Mit kellene tenni, hogy ez enyhüljön, eltűnjön? – kérdeztük tőle.
– A közelmúltban a törökkanizsai Szent István-napi ünnepség kapcsán említést tettem azzal kapcsolatban, hogy a bánsági magyarság néhány településtől eltekintve, az utóbbi évtizedekben elfásult, beletörődve, némán szemléli létszámának fogyatkozását, valamint másodrendűségét, mivel sorsa irányítása mások kezébe került. Olykor-olykor egymásba kapaszkodva még megpróbál ellenállni a megmaradását veszélyeztető kihívásoknak, de külső segítség nélkül ez a harc reménytelennek tűnik. A néhai kezdeményezések már azért is erőtleneknek bizonyultak, mivel az általános elfásultságnak a félelem az alapja. Bácskában a `44-es megtorlások ugyan véresebbek és nagyobb mértékűek voltak, de a konszolidáció után a magyar többségű közösségekben megszűnt a szerb nacionalista nyomás, és enyhült a félelem is. Persze a Bánságban is voltak `44-es megtorlások, de a szerb felsőbbrendűségnek, valamint a hatalmuknak az érzékeltetése mind a mai napig megmaradt - ahogyan a csaknem kilencvenévnyi kisebbségi sors is, amelyben, ismerve a bánsági történelmi helyzetet, még a háborús időszak sem hozott változást. Így a szerb túlsúly fondorlatos, galád módon el tudta érni, hogy a magyarságba a csontjáig beivódjon a másodrendűség és a félelem. A testvériség-egység szólamából is csak azt tanulhatta meg, hogy van ugyan egyenlőség, de ennek ellenére vannak egyenlőbbek is. Emellett minden magyar kezdeményezést (a most divatos kifejezéssel élve) a multikulturalizmus jegyében megtorpedóztak, a tevékenykedőknek kedvét szegték, és még a jogaik követelésétől is elbátortalanították a magyarságot. Ezért a félelem meggátol minden magyar nemzeti kezdeményezést.
Tényleg, a templom – egy jó pap odaadása, tenni akarása – és/vagy az iskola – az anyanyelvű oktatás az, amely bármit is tehet?
– A megoldás, a részletektől eltekintve, két dologban összpontosul. A tömb magyarságának, főleg az értelmiségének és a magyar politikai pártoknak a segítségén, illetve az adott településen élő, bátor, értelmes, nemzeti öntudattal rendelkező egyén(ek) tevékenységén múlik. Olyano(ké)n, aki(k) hajlandó(ak) vállalni ezt a nemzetmentő feladatot. Törökkanizsán ez a Csipkerózsika-álomból való ébredés msgr. Bogdán József odahelyezésével kezdődött. Az ő tekintélye, tenniakarása és természetesen az irodalom terén való tevékenysége hatott oda, hogy kezdetben csak a templomon belül, majd később szélesebb körben is fel tudta rázni, aktívabbá tenni az ottani magyarságot. Majd amikor a VMSZ megszervezte a párt helyi szervezetét, és talált egy tenni akaró fiatalt, aki hajlandó volt a közéletben is felvállalni a magyarság ügyét, akkor az emberek is mindjárt melléálltak. Ennek lett az eredménye a település irányításában való részvétel, és mindezeknek az aktivitásoknak a koronája, a sikeres Szent István-napi ünnepség, amibe természetesen besegített a tömbmagyarság is. Ez is azt bizonyítja, hogyha a tömbmagyarság a Bánságnak segítséget nyújt, valamint felleli a megfelelő embert, aki a segítséget elfogadva a település magyarságának az élére áll, akkor az eredmény nem fog elmaradni.
Lehet, hogy a bánsági magyarság elhanyagoltnak érzi magát? Nem azt nyújtják neki a politikusok, a tömbben élők, az anyaország, amit elvárnának? Hol a megoldás?
– A bánsági magyarság, főleg a szórványban nem csak úgy érzi, hogy elhanyagolták, hanem ez is a helyzet, ez az igazság. Dr. Zsoldos Ferenc egyik tanulmánya szerint „A szórvány kapaszkodik a külvilághoz, a magyar tömbhöz, de onnan viszont csak pár magányos fecske teszi ezt viszont. … A probléma általában ott van, hogy az esetleges létrejövő kapcsolat is mindig egyenlőtlen: a szórványmagyarság képviselője mindig alárendelt helyzetben van a másik féllel szemben.” (A felszívódás veszélye, a fennmaradás esélyei Sodalitas/Bécs 2009) A segítségnyújtásban csak arra számíthat, amit nyújtanak neki. Ez pedig végtelenül kevés, és az is teljesen téves irányú. Mert az igény sohasem a szórványból jön, hanem a tömb, a „központ” határozza meg, hogy az adott közösségnek mire van szüksége. Addig, amíg a magyar megmaradásnak nincs kiépített stratégiája, amíg minden, a magyarok által is lakott településeken nincsen egy átfogó adatbázis az ott élők helyzetéről, kulturális, oktatási valamint gazdasági állapotukról, és mindennek a megoldásáról nincsen egy kidolgozott nemzeti stratégiánk, addig a bánsági magyarságnak kilátástalan a jövője. Jó példa erre a mostani oktatási helyzet: Nezsényben nyugdíjba ment a tanító, és mivel nem gondoskodtak időben a pótlásáról, megszűnt a magyar tannyelvű oktatás. Ez történt, igaz, hogy más mulasztás miatt, Udvarnokon, és sorolhatnánk vég nélkül a bánsági iskolák tragédiáját. A tömb értelmiségének ezen kellene változtatnia.
