Akár jugonosztalgiával is megvádolhatnak, ha a horvát tévére terelem a szót, de akár mással is, mert ahelyett, hogy a vajdasági tévézésen tartanám a szemem, valahol a távolban járok, már megint. Nos, nem egészen így van, hiszen mint rendes vajdasági, követem az újvidékiből vajdaságivá alakult tévéház történéseit, bár őszintén szólva a mai napig nemigen tudom megfogalmazni, mitől lett „tartományibb” ez a sajtóorgánum, mint annak előtte volt. De más sem igen változott. Mert mitől lenne izgalmasabb, dinamikusabb a műsor, ha a készítés feltételei, a körülmények nemigen változtak?
Lehetséges, hogy tévedek, de a hétfői Napjainkban látott kopasz fák arra intettek, hogy a Vajdasági Televízió sem jut el (továbbra sem) mindenhova (akár a Magyar Szó), így jobb híján kénytelen archív felvételeket előkotorni és műsorra tűzni, még akkor is, ha egy egészen más évszakban készültek. Aztán rá kellett jönnöm, hogy a rém hosszú, unalmas képsorban egy kameraállással felvételezett interjú sem a múlté, politikai életünk egy meghatározó egyénisége kapott meglehetősen hosszú időt nézetei ismertetésére. A legtöbb elektronikus médium ilyen „tálalást” jó ideje nem enged meg magának. Valamitől izzania kell a műsornak: a műsorvezetőtől, a vendégek sokszínűségétől, a gazdag háttéranyagtól, a téma időszerűségétől, kényességétől, egyébként gyorsan lekerül a műsorról. S most kanyarodom vissza a horvát tévéhez, melynek jól ismert szabadkai születésű műsorvezetője, Aleksandar Stanković, a népszerű Vasárnap 2-kor talk show házigazdája ismét nagyon eredményes volt: ezúttal a spliti polgármestert látta vendégül, aki a műsor után három nappal nyilvános bocsánatkérésre kényszerült a szerbektől és a montenegróiaktól, akiket – mint mondta – semmi szín alatt nem kíván a családjában látni. Akkora botrányt sikerült kavarnia, hogy külföldön, így Szerbiában is a vezető napi hírek közé került a váratlan, de őszinte megnyilatkozás, amit a polgármesterből nyilvánvalóan a műsorvezető provokált ki.
Ez a show már kilencedik idényében jár, hatalmas nézettséggel, még akkor is, ha tévés szempontból igen kedvezőtlen időpontban, vasárnap kora délután jelentkezik. Egy újságíró – egy vendég alapon működik, egyhangú stúdióképpel, kevés takaróképpel, vagyis vizuálisan igen szegény megjelenítéssel. Élő példája annak, hogy a monoton megjelenítés ellenére is lehet sikeres egy tévéműsor, ha más téren többletet ad. A Vasárnap 2-korban ezt egyértelműen a műsorvezető hozza, aki alapvetően provokatív, időnként durva, arrogáns, jól felkészült és lényegre törő. Képes magával ragadni a nézőt, mert a horvát belpolitikai élet szereplői mellett (jugonosztalgiával vagy anélkül) a térség befolyásos közéleti személyiségeit (Dodik, Tadić) faggatja furfangosan, kendőzetlenül, erőszakosan, úgy, hogy azok beleizzadnak, néha pedig bele is buknak a válaszadásba. Ezt kedvelik a nézők, pontosan ezt, hogy a magukat gyakran kikezdhetetlennek tartó politikusokat – akik lényegében ezen a vidéken zömmel azok is –, egy újságíró megtáncoltatja. Méghozzá alaposan. Ez a Mátyás király-féle szindróma, vagyis a „Döbrögiek megleckéztetése” hiányzik a vajdasági média égiszéről, s ha másért nem, hát ezért érdemes kifelé tekingetni, a környező térség televíziózásába.
