Ózer Ágnesnek a vajdasági magyar kultúra szempontjából is jelentős muzeológiai, kiállítás-létrehozói tevékenységéért, a Szenteleky-emlékszoba újrarendezéséért és legújabb könyvéért (Srbi i Srbija u mađarskoj istoriografiji XIX veka – A szerbek és Szerbia a XIX. századi magyar történetírásban) ítélte oda a bírálóbizottság a Szenteleky Kornél Irodalmi Díjat. A kötet a díjazott doktori értekezése, és magyarul egyelőre nem olvasható. A díjat (a Bazsalikom Műfordítói Díjjal együtt) október 17-én Szivácon, a Szenteleky Napon adják majd át az Újvidéken igen ismert muzeológusnak, akit gyakran ismeretlenek is megszólítanak a városban, hogy felkínálják egy-egy családi ereklyéjüket, a talált, vagy éppen féltve őrzött régiséget, mert tudják, jó kezekbe kerül. Dr. Ózer Ágnest az újvidéki Városi Múzeumban, munkahelyén kerestük fel.
Meglepte-e a történészt, a múzeumi főtanácsost a díj híre? Annál inkább, mert ez a díj nevében is irodalmi.
– Szentelekyt és Szenteleky tevékenységét figyelembe véve nem mondanám, hogy a róla elnevezett irodalmi díjjal csak irodalmárokat jutalmaznának, hiszen tavaly például egy táncművész, Nagy József kapta. Szenteleky Kalangyájába beletartozik mind a történetírás, a tudomány, a képzőművészet, mind a táncművészet. Azt hiszem a bírálóbizottság a muzeológiai tevékenységemért, a Szenteleky-emlékszoba újragondolásáért, és a nemrégiben megjelent könyvemért tisztelt meg a díjjal, de feltételezem, általános tevékenységemet sem hagyta figyelmen k ívül.
A díjhoz gratulálunk. Fontos mozzanatnak érzi-e elnyerését pályafutásában?
– Minden díj nagyon fontos az ember pályafutásában, habár nem azért dolgozunk, hogy díjat kapjunk. Én sem. Idén mégis számos jelentős „véletlen” futott össze az életemben: megjelent ez a kötetem, augusztus 1-én ünnepeltem 30 éves munkásságomat az újvidéki Városi Múzeumban, ismét jártam Ulmban, ahol a péterváradi várról tartottam előadást… Épp ott tartózkodtam, amikor utolért a díj híre. Meghatott természetesen, hiszen édesapám is a díjazottak között volt, és hát, Szenteleky szinte családtagként élt közöttünk a Bori családban, mivel Szenteleky édesapám munkájának elválaszthatatlan része volt. Sok minden benne van ebben a díjban, talán az én állandó kétlakiságom is, ugyanis egyik a múzeumi munkám, a másik pedig a történettudomány, a történetírás történetével való foglalkozás.
Kiállításai, művei is rendre a kettősségre épülnek, az itt élők közötti kapcsolatra, vagyis egyfelől adott a milliőre, másfelől a velünk született nemzeti jegyekre.
– Ez nem kettősség. Ez adottság, ami elől nem tudunk megszökni. Természetes, hogy a mi itteni, vajdasági magyar lényünk állandó kontaktusban van a körülöttünk élőkkel: szerbekkel, és esetenként más nemzetekkel, mindenkivel, aki itt él. Mi ettől nem tudunk megszökni. Még akkor sem tudnak a magyarok ettől megszökni, ha nem Vajdaságban élnek. Egész Magyarország területén a klasszikus értelemben vett magyar kultúra állandó kontaktusban van más kultúrákkal, mondjuk a zsidó kultúrával vagy a szerb kultúrával, gondoljunk csak Szentendrére, vagy Győrre.
Vagyis a multikulturalizmus előny?
– Ha visszakanyarodunk Szentelekyhez, akkor valóban, Szenteleky is előnynek tartotta ezt. Már amikor elkezdett munkálkodni 1921 után, vallotta, hogy újfajta színezetet kap az irodalom, ha más kultúrákkal kerül kapcsolatba. Ez a dolog nemcsak bennünket foglalkoztat, hanem őt is foglalkoztatta, és tudjuk, hogy mit hozott ki belőle. Tevékenységemhez visszakanyarodva, azt hiszem, nálunk nagyon nehéz lenne egynemzetű kiállítást létrehozni. A kiállításaim közül csak egy volt ilyen, egy katolikus hitközség 300 éves évfordulójára készült alkalmi tárlat.
Harminc év alatt hány kiállítást sikerült a közönség elé vinnie?
– Utoljára 15-öt számoltam össze, azóta azonban még kettő elkészült, az Egy újvidéki történet – Városunk német lakossága című, mellyel talán valamelyest sikerült pótolni a lemaradást, hiszen az egész Kárpát-medencébe 17.-18. században idetelepült németek és dunamenti svábok egész kultúrájáról mi tudunk a legkevesebbett. A közelmúltig ennek kutatása tabutémának számított nálunk, így néhány elszigetelt magánkutatástól (Mirnics József, Andrási Olga, Branko Bešlin) eltekintve nem igazán történt lényegi munka. Mindezt össze sem lehet hasonlítani a német- és a magyarországi, valamint a Bánát Romániához tartozó részével kapcsolatos kutatások nívójával. A másik kiállítás, a Sétáljunk egyet a promenádon, ugyancsak Újvidék történetéhez kapcsolódik, mely korábbi ismereteinkkel szemben bebizonyította, hogy a városban jóval korábban létezett strand, mint azt gondoltuk, ugyanis már 1856-ban rendőri védelmet kértek a fürdőzők.
A szépszámú, 17 kiállítás közül melyik nőtt különösen a szívéhez?
– Talán a Grossinger Lili piros kabátkája című kiállítás, melynek én voltam a megálmodója. Vajda Dezső újvidéki fényképész műveivel a híres gyógyszerészcsalád egyik tagjának, Elizabethnek/Erzsébetnek a születésétől férjhezmeneteléig terjedő életszakaszán keresztül a 19. század végén és a 20. század elején élt lányok életét mutattuk be. A csaknem ezer régi fényképet egy örököstől kaptuk kölcsön, aki beleegyezett, hogy egy részüket kiállítsuk. Rendkívüli anyag volt ez, ráadásul jelentős is, hiszen ez volt az első háromnyelvű (szerb, német, magyar) kiállítás a városban.
És mi lesz a következő kiállítási téma?
– Nem szívesen árulom el, mert ezzel rossz tapasztalatom van, viszont annyit elmondhatok, hogy gazdaságtörténeti jellegű lesz. Tervekből nincs hiány, de a megvalósítás nagyban az anyagiak függvénye. Jövőre a város csökkenti az intézményünknek szánt dotációt, amit alaposan meg fogunk érezni, hiszen még csak az inflációt sem kalkulálták bele, emellett további 5 százalékkal csökkentik az ideihez viszonyítva. Tehát, mint intézmény gondolni sem merünk régi vágyunkra, Újvidék város egész történetének bemutatására, hanem maradunk az időszakos kiállításoknál.
