E napokban több rendezvényt tartanak október 13-a, a vajdasági magyar mozgókép napja kapcsán. Tegnap Siflis Zoltán filmrendezővel készült interjúnkat közöltük a vajdasági magyar filmkészítés jelenéről. Ma pedig Deák Ferenc író fejti ki, miért nem ír több forgatókönyvet. Mint ismeretes, Vicsek Károly rendező legtöbb filmjének forgatókönyvét ő írta (a többi között például a Trófea című alkotásét, amely a púlai filmfesztivál nagydíját nyerte el, de az utóbbi időszakból az 1956-os események vajdasági vonatkozásait feldolgozó Bolygótüzet is említhetnénk). Deák Ferenc 5 évvel ezelőtt fejezte be az 1999-es bombázásokkal foglalkozó Vicsek-film, a Ha szerelem nem lenne forgatókönyvét (Amely tulajdonképpen a néhány hónapos konkrét eseményeken túl a vajdasági magyarság sorsának egy jóval hosszabb időszakát öleli fel, tár fel összefüggéseket a művészet eszközeivel elbeszélve).
– Vicsek Karcsi barátommal több évtized után ez volt az utolsó közös nekifutásunk, azóta nem írtam forgatókönyvet. Nem látok lehetőséget arra, hogy a kettőnk előbbi opuszát folytatni tudnánk. Elsősorban az anyagi háttér nem lenne meg egy ilyen folytatáshoz, de nem csak erről van szó – magyarázta Deák Ferenc, s kérésünkre ki is fejtette, mi játszik még szerepet:
– Az is nagy kérdés, legalább is számomra, hogy ebben az időszakban, amikor mindent igazolnak és mindent tagadnak, a valóság inverziója naponta megtörténik, miként lehetne kibontani ezt a rengeteg hazugságot, amely mindig igazsággá válik bizonyos politikai tényezők segítségével. Itt az íróember még csak megtalálja a maga útját, és azokban a fejezetekben, amelyekben továbbviszi a saját gondolatait, ezekben a gondolatokban megleli a tapasztalat által kibontott pici nukleuszokat. A filmben azonban nagyon direkt módon kellene beszélni, még akkor is, ha visszamegyünk egy Buñuel előtti világba, amely absztrakt, ám ostobaság lenne ma visszamenni olyan formákhoz, amelyeket már agyonrágott az idő – hallottuk Deák Ferenctől. Megjegyzésünkre, hogy pedig az elmúlt tíz évről érdemes lenne filmet forgatni, a következőket mondta:
– Még a pártegységben is, amely 10 évvel ezelőtt megnyerte a választásokat, létezik egy iszapbirkózás. S még mindig nem kaptuk meg a polgári értelemben vett állam válaszát arra, hogy merre akar menni. Ugyanakkor oda kellene tenniük az ujjukat a Szerbiában élők ütőerére, hogy hogyan lüktet az, merre megyünk. Az az érzésem, hogy a szélsőjobb nacionál-soviniszta generációk sajnos most már egyértelműen egybekapcsolódnak a fasisztoid elemekkel. Nagyon könnyen előnybe kerülhetnek, és akkor hol vannak azok az ún. előnyök, amelyek nem is elnyertek, hanem sokkal inkább megadatottak Európa részéről, hogy Szerbia előrébb lépjen. Nagyon könnyen megtörténhet, hogy a szélsőjobb hatalomra kerül. S akkor még háború is lehet, Koszovó csak gyutacs ebben az egészben... Erről filmet írni?! Hisz a valóság minden borzalmak filmjeit már játszotta, felülmúlta. Ami pl. Horvátországban, Boszniában történt a közelmúltban, erről is hajlamosak oly könnyen megfeledkezni az emberek. Nincs film, amely ezeket a dolgokat művészi szintre, világérthető szintre emelje. Olyanok, akik kezéhez vér tapadt, most ők forgatják a legnagyobb pénzeszközöket, beférkőztek a politikába is... Erről olyan filmet lehetne csinálni, mint annak idején a maffiafilmek voltak. A legjobb maffiafilmeket – köztudott dolog – épp a maffiózók pénzelték. Azért voltak olyan szép, sima, szívhez szólóan érthető filmek. Azért voltak ezek a maffiózók kedves, jó emberek, akik egy közös célt szolgáltak, akik szerettek. Nem tudom, hogy a mi keresztapáink, azon túl, hogy élő gyerekeket reggeliznek (kábítószer, szerencsejáték, fudballhuliganizmus,a szülők nyomora stb.), mit szeretnének még.
