Andrea azt mondta, hogy nem táncszínházi előadás, mert nincs történet. Ami van, az a zene és a tánc.
– A darab esszenciája, hogy az előadás ütős hangszerekre készült és a test mozgására. Azt gondolom, hogy nagyon tiszta előadás a zenéről és a testről. Nincs történet, sem mindennapi, sem különösen személyes. Dinamika van, egy nő, egy férfi, zene és mozgás – mondta Andrea.
Olykor dübörgött a dob Borlai Gergő ütői alatt, és Ladányi Andrea feszült, rúgott, nyújtózott, hajlott, dobolt a lábával, csattogott a kezével. Olykor halkan törtek utat maguknak a hangok, amikor Gergő csak simogatta a dobokat, és Andrea feszült, nyújtózott, hajlott... A táncmozdulatok követték a zenét, vagy a zene született meg a mozdulatok hatására? Nem is lényeges. Az egység a lényeges. És az egység megszületett.
Andrea kezdte: balettcipőben dobolt a lábával, őt követte a dob hangja. És Andrea is fejezte be: rábízta magát Gergőre, kezét kezébe adta, s egyszerre doboltak. Aztán már egyedül ütött, az utolsó hangokig.
