Ha egy riporter odanyomakodik egy apához, akinek öt perccel azelőtt halt meg a gyereke, és azt kérdi tőle, hogy van, mit érez, miközben az apa fájdalmában alig jut levegőhöz, nemhogy beszélni tudna, akkor ne csodálkozzon a riporter, ha szájon törlik, vagy a néző gyomra felfordul. Magyar rádiós mondta ezt egy autóbusz-szerencsétlenség nyomán, ahol helyszínelni volt kénytelen.
Egyetértek vele. Van egy erkölcsi-etikai határ, melyet bizonyos helyzetekben nem lenne szabad átlépni, melyen túl minden riporteri kérdés, kamerázás, fotózás hiénizmus. Csakhogy a hírért folyó harcban már a végső határt sem ismeri a média. A gyászban is szenzációt keres a riporter, akit az esetek zömében kenyéradója kényszerít ebbe a hiénaszerepbe. De miért hiszi a kenyéradó, hogy ez kell a népnek? Vagy tényleg ez kell, én élek tévhitben?
Undorító cél, undorító módszer, undorító eredmény.
Hajlamos vagyok azt hinni, hogy a gyors és alapos tájékoztatás félreértelmezéséről van szó csupán. A percrekész, információra éhes nézőt valóban ki kell szolgálni, de nem olyan áron, hogy más emberek intimitását durván megsértjük. Sőt, már a holtakat is kizsebelik. Mindez akkor jutott eszembe, amikor a napokban II. Erzsébet angol királynő a sajtó értesülése szerint „példátlan határozottsággal kelt a királyi család magánéletének védelmére a lesipuskás fotósok és a képeiket közlő újságok ellenében”. A rendőrség felhatalmazást kapott ugyanis minden fotós ellenőrzésére a Norfolk grófságbeli Sandringham kastélyánál, ahol a királynő és családtagjai hagyományosan karácsonyoznak. Nem hinném, hogy ez a „példátlan határozottság” a paparazzókat túlságosan megijesztené, de tény, hogy a királynő személyesen hagyta jóvá a rendkívüli szigorítást, feltehetőleg unokái védelmében. Valószínűleg nehéz elfelejtenie azt is, hogy Dianát szó szerint élete utolsó pillanatáig hisztérikusan üldözte a fotóshad. Mondanom is felesleges: a lehető legundorítóbb módon.
Minden szakmában vagyunk ilyenek is, olyanok is, meg aztán maga a szakma is változik. Hajlok afelé a gondolat felé, hogy mindez csak egy új kor új stílusa, azaz egyik új stílusa. Mert a média sem csupán egy irányba halad. Gondoljuk a Duna TV-re a magyar, vagy a B92-re a szerb nyelvű televíziózás egén, melyek a jótett helyébe… mottóval segítő szándékú műsorok egész hadát folytatták már le! Nagyon sok nézője van például a Csellengőknek a Dunán, nemrégiben a B92 is hasonló műsort indított. Se szeri, se száma a jótékonysági megmozdulásaiknak, legyen szó határontúli színházról, mentőautó beszerzéséről, biztonságos ház építéséről, vagy adventi gyűjtőakcióról a nélkülöző gyermekeknek.
Ha tudjuk, márpedig tudjuk, hogy nem tartozik a sajtó alapvető feladatai közé a humanitárius feladatok vállalása, hiszen alapvető rendeltetése mégis a tájékoztatás, akkor tudjuk azt is, hogy ez a két csatorna többletfeladatot vesz a vállára, és lényegében pontosan ennek köszönhetően talált rá egyedi, másoktól elkülönülő, sajátos hangvételére.
Szóval, tettel, anyagiakkal segítenek, bizonyítván, hogy ilyen irányban is fejlődhet a televízió.
