Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hőslelkű résztvevője volt a huszonegy éves korában a kommunizmus által halálra ítélt Wittner Mária. Az Aracs-Főnix Díj idei kitüntetettjét arról kérdeztük, gazdag élettapasztalata birtokában mit tanácsol a mai fiataloknak.
– Egyetlen tanácsot tudok adni: mindig hallgassanak a lelkiismeretükre, hogy mindig szembe tudjanak önmagukkal nézni. Nehéz, de megvalósítható. Most is fiatalokkal beszélgettem épp, s nekik is azt hangsúlyoztam, hogy a tisztesség hosszú távon kifizetődő – persze, nem pénzzel mérve –, de csakis így lehetünk önmagunk — mondta telefonbeszélgetésünk során az 1956-os magyar forradalom részvevője.
Wittner Mária az Aracs Társadalmi Szervezet idei Aracs-Főnix díjasa. A közelmúltban a díjátadó ünnepségen Hajnal Jenő, az elismerést odaítélő bizottság elnöke a következőképp fogalmazott, amikor átnyújtotta neki a kitüntetést:
– Egy hasonló, levélhullató ősz lehetett akkor, 52 évvel ezelőtt is, s mégis mennyire más, mondhatnánk, ha nem lenne közöttünk ennek a világraszóló, csodás októbernek az egyik túlélő emlékezője és emlékeztetője. De velünk van, s ennek szívből örülünk, de egy kicsit úgy is érezzük, mintha szívünkben – Zalán Tibor költő szavaival – „lyukas zászlók égnének”.
„Pergő levelek” és „vérbe pergő ősz” mondatja most velem Tamási Áron egykori, a forradalom leverése utáni fájdalmas összegzését: „itt állunk a számadás és vallomás erkölcsi kényszere alatt”. Ennek a „számadásnak” és „vallomásnak” azóta is élő legendája és példaképe Wittner Mária 1956-os szabadságharcos, aki előtt most fejet hajtva egyúttal kegyelettel adózunk az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc emléke előtt is, hiszen vele együtt azokra is emlékezünk, akik nem élték túl 1956 késő őszének és telének, majd következő néhány évének rettenetét.
Hála a Gondviselésnek ő túlélte, itt van közöttünk, mint élő legenda és példa, aki erkölcsi erejénél fogva magyar jelenünkben is úgy képes felmutatni a múltat és a jövőt, hogy az bevilágítsa az előttünk vezető sötét utat is.
A huszonegy éves korában a kommunizmus által halálra ítélt Wittner Mária az első pillanattól kezdve az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hőslelkű résztvevője. Október 23-án ott van a tüntetésen, a rádió ostroma során csatlakozik a felkelőkhöz, és másnap már a Corvin közben a sebesültek ellátásában segít. A november 4-ei szovjet invázió során az Üllői úton aknarepeszektől megsebesül. November 9-én megpróbálja elhagyni az országot, de letartóztatják, majd kihallgatása után elengedik; újból disszidál, néhány hetet Ausztriában tölt, végül mégis hazajön. 1957 júliusában őrizetbe veszik, egy évre rá halálra ítélik, majd ítéletét másodfokon 1959 februárjában életfogytig tartó szabadságvesztésre változtatják. 1970. március 25-én szabadul.
„Nem vagyok hős, s nem is akarok a hős szerepében tetszelegni. Azok a hősök, akiknek vére pirosra festette a macskakövet” – nyilatkozta egy alkalommal, és tette, teszi azóta is a dolgát rendületlenül, pózok nélkül, a mélységes és átlényegítő szeretet nevében: úgy emlékezik, hogy maga is élő emlékezetté válik, áll Hajnal Jenő méltatásában.
