A hagyományt a megszokás élteti. Az ünnepet a héköznapok. Nem lehet örökké dolgozni, az élethez más is kell. A Típarancsolat emlékeztet az Úr napjának megszentelésére, mégsem vesszük komolyan az üzenetet. Ezért nincsenek különleges napjaink, ezért élünk természetellenesen. Nem emberi a mai világ, és talán ezért nehéz a letisztult értékeket átmenteni.
Szalmát szórjunk az asztal alá? Faragjunk Luca-széket? Főzzünk hagyományos ételeket? Együnk mézes almát és fokhagymát? Mi az ünnep? Kell-e az ünnep? Ezekről a kérdésekről is beszélgettünk Bodor Anikóval.
Tartalmukat vesztik a hagyományok? Vagy még ragaszkodunk a szokásokhoz?
– A hagyományok megtartása egy közösségnek biztonságot ad. Minden ünnepnek ez a feladata. Az ember élete ritmusokban folyik. A modern ember már mindenből kiborította magát, és így sokkal nagyobb rajta a felelősség. Ha nincsenek szokásai, amelyek korlátozzák az életét, mindig mindent neki kell eldönteni. Azt csinál, amit akar. Mint Brecht szolgája: Azt csinálok, amit akarok – mondta a szolga – és levágta a keze fejét. A hagyományok megtartása egyszerűen létszükséglet. Ha nincs bennünk rend, elveszünk. Persze nem biztos, hogy a népszokások jelentik a megtartó erőt. Lehetnek ezek más szabályok is. Például polgári hagyományok is szabályozhatják az életet. A karácsonyi ünnepkör az újjászületett reményt jelenti. Ha ez a lelkiség nem él bennünk, akkor lehetnek zajos, lármás, külsőségeiben megjelenített ünnepeink, kiürülnek, tartalmukat vesztik a hagyományok.
Mindenkiben van igény az őszinte emberi ünnepre?
– Van persze. Csak arra nevelni kell az embert. Hiszen mindenki csak azt adhat, amit kap. A régi szokások a hagyományozódásra épülnek. Ha az én anyám így csinálta, akkor én is így fogom. Azt hiszem, könnyen össze lehetne számolni azokat, akik tudják, hogy az anyjuk hogyan főzött. De ha nem építek az őseim tudományára, akkor Amerikát elölről kell fölfedeznem!
Megváltozott az ünnepek tartalma. Ma már gyakran a mértéktelenségen van a hangsúly. Miért alakult így?
– Ma az élményanyagot kizárólag az jelenti a számunkra, hogy milyen anyagi vetülete van az ünnepnek. Az erkölcsi értékrend félresiklott. Természetesen ma már nem kell szalmát szórnunk az asztal alá, de temérdek olyan kedves kis szokásunk van, ami még pénzbe se kerül, csak egy kis figyelmet igényel. Például mézes alma, hogy mindenki hazataláljon. Fokhagyma, hogy elűzzük a rossz szellemeket. Ahány ház, annyi szokás. Mindenki a sajátját vigyázza meg és adja tovább! Az a baj, hogy a népieskedést gyakran divatként használták. A politikai rendezvényeken mértéktelenül rátukmálják az emberre a népi hagyományt. Ezt nem volna szabad, mert épp az ellenkező hatást váltja ki: elkoptatjuk és tartalmát veszíti. Nem formailag kell megtartani a népi kultúrát, hanem megőrizni a lényegét.
Mi a lényeg? A megtartó erő?
– Igen. Az óvodákban a hagyományos gyerekjátékok, az iskolában a tánc és az ének iránti igény kialakítása. Mikszáth Kálmánt idézve: „Ha magyar szónoki stílust akar valaki, az hallgassa meg Eötvös Károlyt. Apponyi nyelvezete előkelő, szabatos, formás, de azt a benyomást teszi, hogy ő könyvekből tanulta a magyar nyelvet. Nem a bölcsőben a dajka dalból, nem a mezőn a játszópajtásoktól. Hiányzik a színe, illata, zamatja, az édes anyaföld szaga.” A gyerekben mindez benne van természetesen. Nézem az unokámat: öt-hat éneket dalol egyszerre. Halandzsál, mondjuk mi fölnőttek. Közben ősi ritmussal, motívummal, dallammal építkezik.
Te mit hoztál magaddal, mit mentettél át a saját életedbe?
– Sokat. A családom felemás volt. Egyik ágról polgári értékeket, a másikról paraszti szokásokat hoztam. A magyar paraszt az „oskolát” igencsak megbecsülte. Az aranyábécét majd mindenki tudta régen. A – Az legyen az első, mi lelkedet illeti, mert ki csak testének él, a lelkit elveszti. Kérdeztem a nagynénémet, hogy honnan jegyezte meg az egészet. A Kalmár öregapánk mondatta velünk, válaszolta, korán reggel meg késő este, hogy ne bírjunk elaludni. Ha elaludtunk, végigvágott rajtunk a botjával. Ilyeneket tudtak és ezt a tudást nagyon becsülték. Füzetekbe írták a családi recepteket, a nótákat, a jeles ünnepeket. És tudták, hogy hol a helyük. Ami biztonságot adott nekik. Ha elveszítjük a helyünket, nincs méltóságunk sem. A gyereknek különösen fontos az ünnep. Még nincs semmi gondja, felhőtlen örömet jelent a számára. Ha kicsit kordában tartják, akkor iparkodik jó lenni. Gyerekkoromban ilyenkor lelkiismereti vizsgálatra is hajlandók voltunk. Az esti és a reggeli ima is arra nevelt, hogy kicsit magunkba nézzünk. Milyen fájdalmat okoztunk a másiknak, bántottunk-e valakit, megvertük-e a kisebb testvért? Ezzel takarítgattuk a saját lelkünket, készültünk az ünnepre. A hajnali harangszó valami különös melegséggel tölt el. Most, ha léptek kopognak korareggel az ablakom alatt, újra átérzem a régi karácsonyi hajnali misékre készülődés kicsit titokzatos izgalmát. Hideg és sötét volt még akkor. Csikorgott a hó a talpunk alatt. A paraszt öreganyám, a Kovácsné, olyan foszlós kalácsot sütött, aminek az íze megmaradt a számban. A Bodor öreganyám nagyon vallásos volt. Azt mondta, aki megtartja a böjtöt, az meglátja a piros madarat. Persze sose láttuk meg a piros madarat. De mindig összejött a család, pedig sokan voltunk. A nevetés, az együttlét hangulata megmaradt. Ünnepekkor ma is átrendezzük a szobát, összejön a rokonság. Mindenki vállal valamit: ki a levest, ki a salátát, más a kalácsot vagy a terítést.
Miért van az, hogy a lelke mélyén mindenki vágyik az együttlétre, és mégis bezárkóznak az emberek?
– Mert a naptárban ünnepelünk. Elfelejtettük egymást. Valamikor mindennek megvolt a maga ideje. Így sokkal könnyebben viselték az életet. Tudtak mulatni, sírni, örülni. Mindenki egyénileg töltötte meg tartalommal a saját ünnepét, a szertartásokat csupán eszköznek használta. Vissza kellene hoznunk a múltból, amit elhagytunk. Kezdhetjük azzal, hogy a karácsonyfa alatt énekelünk.
