A Szerbiában aktívan működő Goethe Intézet és a Francia Művelődési Központ jutott eszembe, amikor több mint egy hete tudomásomra jutott, hogy Újvidéken két-háromszáz nem magyar ajkú általános iskolás tanulja nyelvünket. Ismerve ezeknek a fővárosi intézményeknek a gyakorlatát, szinte biztos vagyok benne, hogy igencsak odafigyelnének oktatási módszereikre, minden eszközzel támogatnák a munkát, hiszen eredendő rendeltetésükhöz tartozik kultúrájuk népszerűsítése. Igaz, pénzük is van rá, de ennél is fontosabb a felismerés: egy nyelv megismertetésére egyszerűen szükség van.
A magyar nyelv népszerűsítésére pedig Vajdaságban fokozottan szükség lenne. És ha már más nemzetiségűek, vagyis zömmel szerb diákok tanulni akarnak magyarul – az ugyanis bizonyos fokú toleranciáról árulkodik –, több irányból is támogatni illene. Ehelyett azonban, mint kiderült, néhány tanár lelkesedésén múlik, megkedveltetik-e a gyerekekkel anyanyelvünket, vagy sem. Semmilyen hátterük, vagy támogatásuk nincs, de még a tantárgynak sincs becsületes státusa, hiszen az órarendben sem szerepel, az átlagosztályzatba sem számítják bele, szóval minden tekintetben fakultatív, legalábbis a gyakorlatban. Arról nem is szólva, hogy vannak iskolák, amelyek nem kínálják fel választhatóként a tantárgyat, és a megfelelő bérezéssel is gondok vannak, pedig egyes esetekben a tanárok munkaidejük után vállalják a tanítást. Papírforma szerint ugyanakkor az anyanyelvápolás választható tantárgy, szerepel a minisztérium listáján. Az iskola felkínálhatja, és heti két órában tarthatnak ilyen órát, ha a szülők így döntenek. Van tanterv és tankönyv is hozzá... Mindez szépen hangzik, de mégis bizonyos: gond van ezzel a tantárggyal.
Fontos lenne viszont felkarolni azokat, akik érdeklődnek iránta, mert az egyben kultúránk támogatását jelenti. Felkarolni tehát azokat is, akik nem anyanyelvként választották, azokat meg főleg, akiknek az anyanyelve ugyan, mégsem tanulják. Jelen pillanatban például Újvidéken több nem magyar ajkú gyermek jár magyar nyelvű anyanyelvápolásra, mint magyar, vagy nevéből fakadóan, vélhetően valamennyire magyar. Ezt a kissé észbontó helyzetet orvosolni kellene. Már az is sokat tenne, ha különválasztanák a tanulókat. Egyfelől azokra, akiknek teljesen idegen a nyelv és a kultúra, és azokra, akiknek anyanyelve kellene, hogy legyen. Így válhatna ez utóbbiaknak legalább az iskolapadban anyanyelvükké a magyar, a nemzeti kultúra alapismereteivel együtt.
Ana Tomanova-Makanova a nemzeti tanácsok vajdasági koordinátoraként négy évvel ezelőtt kezdeményezte a tantárgy kötelezővé tételét, amely most a választható tantárgyak között szerepel háztartástannal vagy a számítógépes alapismeretekkel egy sorban. Ez tarthatatlan, a nemzeti kisebbségek nyelvének elsorvadásához vezet – állapította meg akkor a sajtó képviselői előtt, ám a nemzeti tanácsok nevében tett akkori kezdeményezésnek nem lett foganatja. Ellenkezőleg: a minisztérium egy évvel ezelőtt elutasította a kezdeményezést, hogy tegyék kötelezővé az anyanyelvápoló órákat mindazok számára, akik nem anyanyelvükön részesülnek oktatásban. Az elutasítás ellenére azt gondolom, ebben a kérdésben nagy felelősség hárul a nemzeti tanácsokra.
Az EU-ba igyekvő Szerbiában mindenképp megoldást kellene találni arra, hogy mindenki – még az is, akinek erre szűk családjában nem adatott meg a lehetőség – megismerkedhessen az anyanyelvével az iskolapadban, és nem szabad elzárni a lehetőségtől azt sem, aki a környezete nyelve iránt érdeklődik.
