Amikor eszmélni kezdtem a világra, az volt a menő, hogy a lányok tanuljanak, álljanak meg a saját lábukon, ne függjenek a férfiaktól, és főleg ne a házi munkától. Beleértve a főzést is. Ennek szellemében haladt a világ, merthogy valóban egyre több nő kezdett dolgozni, és felejtett el főzni. De mivel enni mégiscsak kell, ezzel a trenddel fordított arányban izmosodott meg az élelmiszeripar: a kész és félkész, a tartósított, az aszalt, a ki tudja milyen termékek gyártása, és hát természetesen a mindent behálózó kereskedelem. Mindez kétségkívül sok jót, de talán még több rosszat hozott magával, így mostanáig jócskán kicsúszott a talaj a lábunk alól.
Fogalmunk sincs, hogy egy-egy korty tejjel együtt mi mindent nyelünk le, hogy a kész tésztában van-e tojás, hogy a felvágottban van-e hús, milyen adalékok, színezékek, tartósítók stb. „gazdagítják” a mindennapit. Elérkezett hát az a pillanat arra, hogy megálljt parancsoljunk ennek. És hát itt lép elő a televízió, a XX. század második felének leghatékonyabb médiuma, mely ezen a téren is megtette a magáét. Olyan jól, hogy az úgynevezett fejlett világban ma már valósággal dübörög a gasztrobiznisz, önálló gasztronómiai csatornák léteznek, s mindebből valamicskét mi is megérzünk saját berkeinkben.
A tévé képernyőjének, azaz a főzőcskézős műsoroknak hála, újra divat lett a főzés. Nemcsak műsorok, újságok sokasága bizonyítja ezt, hanem tanfolyamokat, elméleti képzéseket szerveznek jó pénzért. A főzés, az evés, vagyis a gasztronómia, ezenkívül a bor, a jó nedü előkelő társalgási téma, és aki nem ért hozzá, az bizony lemarad. A társadalomkutatók valóságos üzletágról beszélnek: foodpornónak (élelempornó/kajapornó) nevezik azt az üzletágat, amely a gasztronómiára épül – a tévés főzőműsorok is ide tartoznak –, és arra a jelenségre utal, amely a családtagok, barátok és főleg üzleti partnerek lenyűgözésére szolgál a tökélyre vitt kulináris ismeretekkel, és persze egy-egy konkrét, ízében és látványában is kifogástalan ebéddel, vacsorával. Ezért a tudásért – olykor pusztán azért, hogy beszélgetni tudjon róla az illető –, sokan komolyabb összegeket is hajlandók áldozni.
Vitathatatlan, hogy a kereskedelmi tévék műsorainak is köszönhető a gasztrobiznisz felfutása, hiszen sikerült show-t csinálni a főzésből, és ha ezt mondjuk, nemcsak a nemzetközileg ismert Jamie Oliverre, Gordon Ramsay-re és Nigella Lawsonra kell gondolni, hanem a „kis” nyelvterületek „főszakácsaira” is, a legtarkább tévéműsorok sokaságára, melyek indirekt reklámnak bizonyultak, közvetlenül pedig ötleteket (is) adhatnak háziasszonyoknak, házias férfiaknak a változatosabb ételkészítéshez, és hát – nem hagyható ki – még egy kifutópályát a levakarhatatlan celebeknek.
A főzés, a konyha népszerűsége talán annak a jelenségnek is betudható, hogy a konyha már nem kizárólag a szebbik nem által kisajátított felségterület, a férfiak ugyanis a konyhában is fölényre tettek szert. Legalábbis a kamerák előtt. A híres konyhafőnökök többsége férfi, és egyre természetesebb, ha a baráti összejöveteleken épp ők szorgoskodnak a tűzhely körül. Vannak közöttük valóságos ízvadászok, akik professzionális felszereléseket használnak, hajlandók áldozni a megfelelő alapanyagokra, sőt az igazán tehetősek saját maguk próbálkoznak az alapanyag előállításával. Bárhogy is: feltűnésre és elismerésre vágynak. Kell-e ehhez jobb médium a tévénél?
