Ismeretes, hogy az Aracs Társadalmi Szervezet mennyire fontosnak tartja az emlékjelhagyást. Arról, hogy ezzel kapcsolatban idén milyen terveik vannak, Gubás Ágota, a szervezet alelnöke számolt be nekünk.
Az emlékjelhagyás egyik fontos tevékenységük. Ebben az évben kinek szeretnének emléktáblát állítani vagy egyéb módon emlékjelet hagyni?
– Az emlékjelhagyást, bár nem képezi az Aracs Társadalmi Szervezet legfontosabb tevékenységi körét, mégis szükségesnek tartjuk, mivel ezzel, tudomásunk szerint, egyetlen civil szervezet, illetve magyar párt sem foglalkozik. Az Aracs Társadalmi Szervezet ugyanis mindig azokat a tevékenységeket igyekszik fölvállalni, amelyekkel senki sem törődik annak ellenére, hogy ez a délvidéki magyarság szempontjából fontos lenne. Korábban a szerb hatalom a szobrainkat, emléktábláinkat lerombolta, a településeink, utcáink neveit megváltoztatta, kegyhelyeinket pusztulni hagyta vagy lebontotta, a tárgyi és az írásos emlékeinket pedig csak látszólag gyűjti és őrzi. Így, annak ellenére, hogy a szülőföldünkön a magyarság egy ezeréves kultúrát teremtett, ezt a környezetünk egyáltalán nem, vagy csak minimális mértékben tükrözi. Ezért tartjuk szükségesnek, hogy ennek érdekében mi tegyünk valamit, legalább annyit, amennyi az erőnkből és a támogatásunk nagyságából futja. Ugyanis tervünk mindig van, hisz e téren rengeteg a tenni-, a pótolnivaló, de mindez az elnyert pályázatok függvénye.
Idén Moholy Nagy Lászlónak, a világhírű magyar képzőművésznek szeretnénk emléket állítani. Moholy Nagy fiatal éveit Moholon töltötte, és az adai zsidó iskolában végezte általános iskolai tanulmányait. Mind a két épület szerencsére még megvan. Így, ha az ezzel kapcsolatos pályázatunk sikerrel jár, remélem méltó emléket állíthatunk ennek a világhírességnek, akit vidékünkön sajnos alig ismernek. Már megvan a tervünk a következő „emlékjelhagyásra” is. Szabadkán Oláh Sándor utolsó lakhelyét vagy a műtermét szeretnénk emléktáblával megjelölni. Oláh Sándor Szabadka egyik, de az is lehet, hogy a leghíresebb festője, ezért mindenképp megérdemelne legalább egy emléktáblát.
Persze nemcsak az emléktáblák állításával küzdünk a feledés ellen. Minden írásos dokumentumot, helyi kiadványokat, monográfiákat, vidéki újságokat, meghívókat, plakátokat stb. gyűjtünk a budapesti Országos Széchényi Könyvtár részére. Sajnos ebben csak kevesen segítenek. Egyedül a Tordai Újságot és a Csernyei Újságot tudjuk rendszeresen beszerezni. Korábban a székelykevei laphoz is hozzájutottunk, de ez a kapcsolat megszakadt. Pedig hogyan lehet majd összegezni, tanulmányba foglalni egy-egy település művelődési tevékenységét, ha e dokumentumokat senki sem hajlandó begyűjteni és megőrizni? Ha én lennék a VMMSZ egyik vezetője, javasolnám, sőt kötelezővé tenném a száznál is több tagszervezet dokumentumgyűjtését legalább három példányban: egy az adott egyesület részére, egy a VMMSZ archívumába és egy a Széchényi Könyvtár számára. Ha ezt nem tesszük meg idejében, néhány évtized múlva nem lesz mire alapozni.
Ismeretes, hogy mindig van valamilyen ötletük, kezdeményezésük. Idén van-e valamilyen elképzelésük, amit meg szeretnének valósítani?
– Terveink, ötleteink mindig vannak, de tevékenységünk bővítésére sem anyagi lehetőségünk, sem erőnk nincsen. Az Aracs ugyanis a legminimálisabb támogatásokból gazdálkodik. Nekünk nincs irodánk, telefonunk, hivatali autónk, szerzői tiszteletdíjakra nem futja a pályázati eszközökből, a főszerkesztő, a lektor, a korrektor csak jelképes térítményért dolgozik, munkatársaink pedig megtiszteltetésnek érzik, ha az Araccsal közreműködhetnek, és csak azért írnak a lapba, hogy a délvidéki magyarságnak legyen egy független folyóirata.
Azok pedig, akiknek lehetőségük lenne a jóindulatú javaslatainkat elfogadni, vagy azokat a munkákat, amelyeket nekünk a körülményeink miatt nincs módunkban megvalósítani a délvidéki magyarság érdekében, nem hajlandók elvégezni. Ezért a tevékenységünket, amíg ilyenek a viszonyaink, nem szándékozzuk bővíteni.
Tavaly könyvet ajándékoztak az érettségizőknek. Ez idén is megtörténik?
– A múlt évben minden délvidéki gimnázium érettségizőjét valóban megjutalmaztuk a szervezetünk által megjelentetett egy-egy könyvvel, amely Kölcsey Ferenc unokaöccséhez írt intelmeit tartalmazza, azaz a Parainesist. Sőt, egy felvidéki pedagógus értesülve a munkánkról, és az ötletet kiválónak értékelve, negyven kötetet elkért a révkomáromi gimnázium érettségizői számára. E tevékenykedésünket az a szándék vezérelte, hogy ez a csodás mű, amely egy lángész életbölcseletét tartalmazza, a fiatal értelmiségünk számára az élet minden szakában, a szerencse minden változatai közt erkölcsi kapaszkodót, lelki támaszt nyújthat majd, erősítve nemzettudatukat és az anyanyelv szeretetét.
Idén is szeretnénk ezt folytatni, természetesen attól függően, hogy kapunk-e erre támogatást, és mennyit. Kissé megnyugtató, hogy például a törökkanizsai gimnáziumnak már a múlt évben megelőlegeztük mind a négy generációnak ezt az ajándékkötetet, úgyhogy ott biztos kapnak majd az érettségizők. Szabadka minimális támogatást adott, így csak a két gimnáziumnak jut a Kölcsey-kötetből, de már ez is nagy szó, hogy egyáltalán pozitívan viszonyultak a két kezdeményezésünkhöz (a másik a Hangya-emléktábla megvalósítása volt). Most a Szekeres Alapítvány pályázatán próbálunk támogatást kérni az újranyomtatáshoz, hogy minden idei érettségizőhöz eljuthasson ez a remekmű.
