A II. világháború fordulópontjaként emlegetik az 1942 augusztusa és 1943 februárja között zajló sztálingrádi csatát. Szerdán sok tévéhíradó megemlékezett a mintegy másfél milliós embervesztességgel járó, a világtörténelem példátlanul kegyetlen, véres csatája befejezésének évfordulójáról. Noha kerestem, nem találtam a tévé kínálatában idevágó műsort, pedig a magyar közszolgálati csatornák általában felidézik a csatát, csakúgy a 2. magyar hadsereg megsemmisülését a Don-kanyarban, amikor a mínusz 40 fokos orosz télben honvédek ezrei vesztették életüket megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül. Feltételezem, hogy egy-két év múlva, az események 70. évfordulóján nagyobb figyelmet fordít majd ország-világ, így a televízió is ezekre az eseményekre, még akkor is, ha az időbeni távolodás megtette a hatását. Az emberiség sajnos egyre „ellenállóbb”, egyre „tompább” bárminemű szörnyűségre.
Biztos lesz még – mert lenni szokott –, katonai díszszemle, pompás palotákban pompás fogadás, veteránfelvonulások, repülőgép-bemutatók, csendes koszorúzások, szónoklatok történelmi és alkalmi emelvényekről. Lesznek bizonyosan dokumentum-, portré- és játékfilmek, sorozatok is, melyek a nagy világégés történetének egy-egy mozzanatát, borzalmát emelik a mába, figyelmeztetve egyúttal, hogy mostanság is számos helyen folyik háború, milliók veszítik értelmetlenül életüket, egészségüket, vagy kényszerülnek elhagyni otthonukat.
Győztes, vesztes oldalon egyaránt örök téma a II. világháború. Nagy visszhangja volt a kilencvenes években annak a német filmnek például, mely Sztálingrád címen került be a köztudatba, s melynek fő érdekessége épp az volt, hogy német. Egy évtizeddel később az Ellenség a kapuknál vitte el a babért, melyben két mesterlövész szembeállításával feszítették pattanásig az idegeinket amerikai filmgyártók… Előtte azonban a volt Szovjetunióban különösen sokszor megfilmesítették a csatát, pátosszal és anélkül is. Pozitív példaként említhetem a klasszikussá vált Ballada a katonáról című Csuhraj-alkotást, mely annak idején, 1959-ben, Cannes-ban különdíjat kapott, sőt Oscar-díjra is jelölték. Megrendítő film ez a kiskatonák pusztulásáról, a hétköznapi emberek szenvedéséről. Ugyanazt teszi a német film is, mely jóval később, a csata 50. évfordulójára készült el, és az egyszerű, fiatal német katonák halálfélelmét, pusztulását láttatja a város poklában. A többlet tényleg csak az, hogy ez a film a vesztes oldalon készült.
Ám, hogy elkészülhessen, ahhoz fél évszázadnak kellett eltelnie. Ekkorra ért be a német társadalom, ekkor tudott már művészi eszközökkel szólni múltjának szégyenteljes foltjairól, és talán ekkorra tudta a világ is elfogadni, hogy a világégést kiváltó Németország képes elszámolni a múltjával. Az ötven év első pillantásra rém hosszú időnek tűnik, ám több más nemzethez viszonyítva egyáltalán nem az. Vannak, akik saját múltjukkal még most sem tudnak mit kezdeni, mert képtelenek elszámolni a rideg tényekkel. Ebben a kérdésben a művészek és a média is sokat tehet. Persze csak akkor, ha a társadalom felnő ehhez, és a szó igaz értelmében befogadó közeggé válik.
