Villog, vibrál a képernyő, egy-egy nagy hévvel beharangozott film, népszerű sorozat, életbevágó sportesemény előtt meg csaknem pattog a kép. Mégsem annyira, mint egyes zenés klipeknél, melyek rövid idő után emberi szemmel már követhetetlenek, éles vágásokkal igyekeznek elkápráztatni, mintha lényegtelen lenne, vajon a futó, zakatoló képsorból lát-e valaki is valamit. Aki egy kicsit is jártas a tévé világában, biztos tudja miről beszélek: darabkák, töredékek, törmelékek vad mozgásáról. A gyorsaság – akár az olimpián –, elsőrendű fontosságúvá vált. Nem képeznek kivételt ez alól még a hosszú lejáratú tévéműsorok sem: a néhány órás reggeli műsorok, a városi krónikák, vagy a vasárnap délutáni női traccspartik, a maratoni sportműsorok, még akkor sem, ha tempójukat illetően mérsékeltebbek.
Az oázist ki más, mint a műsorvezető jelenti ilyen esetben, aki vendéget faggat, riportokat vezet fel, összekötő szöveget mond fel, friss híreket közöl, azaz rendkívül összetett munkát végez – látszólag –, irigylésre méltó könnyedséggel. Teszi ezt napról napra, vagy hétről hétre, hihetetlen energiával. Amolyan házigazda szerepét tölti be, akinél mindig jó a hangulat, ráadásul újdonságokkal szolgál, szélesíti ismereteinket, még szórakoztat is.
A vicc az, hogy vannak ilyen csodálatos tulajdonságokkal megáldott emberek, akik egy személyben képesek minderre, sőt olyanok, akik több évtizedig kitartanak. Egy példát említek: Mira Adanja-Polak, az SZRT sokéves munkatársa, akit egy ország ismert meg igen-igen régen a Belgrádi Krónikának köszönhetően. (Mára lassított az iramon, hetente jelentkezik időszerű témákra reagálva, pl. legutóbb, szombaton törökországi orvosvendége volt.) A krónikát most már Rada Đurić szerkeszti, a koncepció azonban megmaradt. Friss, időszerű, szinte szédítően gyors, olyannyira, hogy nem lehet félvállról venni. Meg kell állni, le kell ülni, egyszerűen oda kell figyelni az információáradatra, mert egy pillanat kihagyás azt eredményezi, hogy elveszítjük a fonalat. A krónika bevált koncepcióját sikerrel alkalmazza munkanaponként a Vajdasági Televízió a szerb nyelvű 1-s csatornáján futó Képeslapokkal 18–19.30 óra között. Az utóbbi hónapokban különösen charme-os műsorvezető pár kalauzol bennünket az újvidéki és a vajdasági események között, egészen elfogadható tempóban. Ehhez fogható békésebb dinamikát gyakorolnak az ugyancsak közkedvelt magyarországi reggeli műsorok, tehát közel sem hisztérikusak, mint a túlhajszolt nagyvárosi tempót mímelő Belgrádi Krónika. Nekem ez a békésebb változat jobban tetszik. Szeretem, ha nem fojtogatnak, hagyjanak csak levegőhöz jutni.
Még nagyobb vicc, hogy a napi „találkozás” ellenére sem ununk rá ezekre a műsorvezetőkre, vagy ha igen, akkor eleve a műsort is leírjuk. Ezzel nagyon is tisztában vannak a tévécsatornák vezetői, azért is hajlandóak jól megfizetni, kiugrasztani egy-egy nagy reményű műsorvezetőt. Az egy személyre épülő műsorkészítés receptjét pedig immár nemcsak a kereskedelmi, hanem a közszolgálati tévécsatornák is egyre inkább alkalmazzák. Mintha enélkül nem reménykednének a nézettség megtartásában, még kevésbé növelésében. A néző kegyeiért folytatott küzdelemben a közszolgálatiak és a kereskedelmiek e tekintetben úgy tűnik mind inkább kiegyenlítődnek.
