A napokban olvastam újra Kosztolányi Dezső novellaciklusát, az Esti Kornélt. A mindannyiunk számára ismert, híres, A bolgár kalauz című fejezetben Esti Kornél elmondja, hogy egyik barátja csak olyan országokba utazik szívesen, amelyeknek a nyelvét beszéli. Idegesítő és unalmas számára, ha nem tud kommunikálni. Magamra ismertem, és arra gondoltam, talán én is azért kedvelem a német kultúrát, és azért szeretek német nyelvterületre utazni, mert értem a nyelvet, így viszont nemhogy nem unalmas, hanem egyenesen vonzó és érdekes minden, amit tapasztalok.
Az idei Lipcsei Könyvvásár nem az első bemutatkozásom lesz nemzetközi irodalmi rendezvényen. Felléptem Frankfurtban is, amikor 1999-ben Magyarország volt a Schwerpunktland. De volt alkalmam bejárni más könyvvásárokat és didaktikai kiállításokat is Baseltől Kölnig, Linztől Nürnbergig. Lipcsében is jártam már három évvel ezelőtt, Horvátország fővendégsége idején, éppen akkor, amikor Dalos György kezdeményezésére először rendezték meg a délkelet-európai országok irodalmi találkozóját. Ennek a kulturális hálózatnak az írók és intézmények összefogása és bemutatása a célja, s a rendezvény az elmúlt években határozott profiljával immár hagyományt alakított ki, mára pedig a Lipcsei Könyvvásár keretében Középpontban Délkelet-Európa címmel valódi fesztivállá vált.
A lipcsei vásár különösen kedves a számomra, ugyanis emberléptékű. Hatalmas ugyan, de bejárható, áttekinthető, és mindenekelőtt, úgy látom, a leginkább olvasóközpontú. Emlékszem, három évvel ezelőtt milyen tömegek hömpölyögtek a csarnokok felé, családok kisgyerekekkel, értelmiségiek, és mindenekelőtt sok fiatal. Egy időben sok rendezvényt tartanak, de a szervezésnek valami különös módján ezek nem zavarják egymást. Az emberek pedig sétálnak egyik standtól a másikig, belehallgatnak a beszélgetésbe, és ha felkelti az érdeklődésüket, leülnek, maradnak. A fiatalok spontán módon a hátizsákjukra telepednek a padlón, ha már nem találnak másutt helyet.
Irodalomtörténészként a fellépésem hátránya egyúttal az előnye is lesz. Én ugyanis, ha irodalomról beszélek, nem önmagamról szólok, hanem vizsgált tárgyamról. Az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékén vajdasági magyar irodalmat tanítok, és ugyanezt a tárgyat az újvidéki Szerb Nyelv és Irodalom Tanszéken szerb nyelven is előadom, a szerb–magyar kapcsolattörténettel egyetemben, bőven lesz tehát mondandóm a mai irodalmi jelenségekről. Beszélgetőtársaim nézetei is minden bizonnyal érdekesek lesznek, Dalos György kiváló moderátor, nemcsak a kötetei, hanem az általa vezetett rendezvények is mindig élményszámba mennek. Ezenkívül ott lesz Melinda Nadj Abonji is, akinek a regényét természetesen németül olvastam el, rendkívül izgalmasnak tartom, mert számomra olyan kérdéseket vet föl, amelyekkel az elolvasása óta is tovább foglalkozom, és nemcsak elgondolkodtató, hanem további tudományos kutatásra is ösztönöz.
A könyvkiadói szakmából, az író- és fordítótársadalomból sok régi ismerőssel, baráttal is találkozom majd. De abban is biztos vagyok, hogy alkalmam lesz egy sor új irodalmi jelenségről, könyvről, folyóiratról tájékozódni, amit a Hungarológiai Közlemények frissen kinevezett főszerkesztőjeként igen fontosnak tartok. Szellemi feltöltődésről beszélni esetemben nem közhely, hanem valóság. Megtanultam, hogy semmitől sem szabad túl sokat várni, mégis remélem, hogy a pódiumbeszélgetés alatt, miközben a vajdasági irodalom lesz a téma, megtelik a terem, sok hátizsákos fiatalt látok majd, aki érdeklődik kulturális értékeink iránt. Ennek örülnék igazán.
