A magyar tannyelvű felsőoktatás és a vajdasági magyar kultúra megőrzése és terjesztése területén kifejtett tevékenységének elismeréseképpen dr. Káich Katalin, a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar dékánja átvehette a Magyar Köztársaság kitüntetését, a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjét. Az intézményvezetővel ezúttal a sorsról, a lelki vizsgálódásról, az örökkévalóság kis pontjairól beszélgettünk.
– Hiszek abban, hogy részben a sorsunk a csillagokban meg van írva. Véletlenek sincsenek. Ebben is mélységesen hiszek. Az ok és okozat összefüggésekben nincsenek véletlenek, mindennek megvan az előzménye és a következménye. Ezért azt hiszem, nem véletlenül születik egy ember egy adott pillanatban egy adott térségbe, és mindig életfeladattal születünk erre a világra, az más kérdés, hogy az emberek mennyire tudják ezt felismerni. A hallgatóimnak is mindig azt szoktam mondani, hogy szánjanak magukra időt, vizsgálódjanak a lelkükben. Ebben a rohanó világban ezt nehéz megtenni, de megéri. Így lehet felismerni azokat a helyzeteket, amelyek hozzák számukra egyrészt a feladatot, másrészt a megoldás lehetőségét is. Az sem véletlen, hogy a díjat éppen március 15-én kaptam. Az első nagy olvasmányélményem egy Rákóczi-emlékkönyv volt. A szabadságvágy, amit Rákóczi megtestesített, nagyon hatott rám – hallottuk dr. Káich Katalintól, akit az életfeladatiról is faggattam. – Ha valamire büszke vagyok a tudományos munkában, akkor az az, hogy mindaz, amit színháztörténetből leírtam, vagy a szabad líceumok kapcsán, az dokumentumokon alapul, ami száz év múlva is az lesz, ami ma. Ezek kis pontjai az örökkévalóságnak. Ez ma, amikor nagyon sok könyv jelenik meg, és sok túl sem éli a szerzőjét, különösen fontos számomra.
Ahogyan az is fontos számára, hogy jól érezze magát abban, amit csinál.
– Lelkileg kitöltsön belülről az, amivel foglalkozom. Például, mikor elmegyek egy levéltárba és kitesznek elém egy ötven évvel ezelőtt becsomagolt irományt... Kinyitom, elkezdek kutakodni benne, és fantasztikus adatokat találok, vagy éppen nem találok, de azért a munkának mindenképpen megvan a maga íze, izgalma.
– Alaptörténet, hogy az embereknek megvan a maga limitje. Megvan, hogy kitől mennyit lehet elvárni. Ezen nem is kell átlépni, nem kell többet várni, mert az akkor keserűséget okozhat. Ezt fel kell ismerni, és ha ezt felismeri az ember, akkor a kapcsolatai az emberekkel simulékonyabban alakulnak, mert nem vársz el valakitől valamit, amire nem képes. Nem arról van szó, hogy bárki is alacsonyabb rendű lenne, hiszen mindenkinek megvan a maga feladata. Nincs olyan ember, akinek valamilyen képessége ne lenne. Szeretni nem kell mindenkit, de egymást tisztelni kell, az egészen biztos. Ha ezt el tudnánk érni, akkor zökkenőmentes világban tudnánk élni, de sajnos tudjuk azt, hogy ez nem történik meg, mert az emberben az uralomvágy óriási, és azt vettem észre, hogy ha az ember nem tudja saját magát kiteljesíteni, akkor a benne lévő uralomvágy az igája alá hajtja az embereket, és ebből a szituációból próbálnak táplálkozni. A szeretet végtelen életenergiával tud feltölteni, a gonoszság nem. Az én kódrendszeremben megvan a feladat, amit el kell végezni. Tanítanom kell, a múltból feltárni dolgokat, amíg az energiám és az agyam szolgál, és megpróbálni senkit sem gyűlölni. Azt szoktam mondani, hogy nem vagyok annyira energiagazdag, hogy megengedhessem magamnak, hogy bárkit is gyűlöljek, mert az elrabolja az energiámat és az időmet is attól a feladattól, amit el kell végeznem. Úgy látom, hogy tettem, teszem a dolgom a legjobb tudásom szerint, az, hogy erre felfigyelnek, az egy másik dimenzió. Természetesen jólesik.
