A széles bőrszíj vágta a vállát. Hiába húzott pólója fölé gyapjúpulóvert, a degeszre tömött táska súlya megfeszítette a hevedert. Esténként a fürdőszobatükörben vizsgálgatta, hogy a jobb válláról átlósan széles vörös sáv fut le, mellkas iránt, akár egy tetoválás.
Két hónapja állt be Józsibá helyére kihordónak. Az öreg vállalta, hogy felkészíti az újoncot, igaz, falusi lévén ismeri az utcákat, feltalálja magát a tanyák között is, de bele kell idomítani a munkába. A postástáskát azzal akasztotta a nyakába, hogy Lajoskám, ez jobb napokon is dög nehéz, nyugdíjosztáskor vagy nagyobb ünnepek táján pedig lenyúzza a vállat, alá lehet ugyan öltözni, de a birkabőrbekecs sem segít. Ez a keresztünk, mondta az öreg, és kigombolva ingét, mutatta, hogy az ő bőrében negyven év alatt valóságos szekérkeréknyomot hagyott a szíj.
Lajos kedvetlenül kerekezett. A feltöredezett, kátyús aszfalt miatt csörömpölt a sárhányó. A kerékpárt is úgy örökölte meg, ahogy kinőtt holmikat szokás. Rozsdás csotrogány ez, vehetne újat a posta, dünnyögte, mikor kézhez kapta, de Józsibá lehűtötte, hogy nem tanácsos munkába álláskor azonnal követelőzni, ezek különben sem szórják a pénzt, amúgy a régi biciklik ezerszer strapabíróbbak a mostani, keleti bóvlinál. Ennek a szagát már ismerik a kutyák, nem szednek le róla, tette hozzá az öreg bátorítólag.
A posta szűkmarkúságát illetően igaza volt Józsibának, a kutyákkal kapcsolatban azonban tévedett. Hiába ismerte a falu minden négylábúja zörgéséről a postásbiciklit, amint befordult vele a sarkon, rázendítettek, egyesek vicsorogva nyargaltak az egyre idegesebben pedálozó Lajos mellett, lesték az alkalmat, hogy a nadrágszárába kaphassanak.
Az aznapi küldeményekkel felpakolva úgy döntött, elsőként a járás felé veszi az irányt. Keskeny dűlőutak kanyarognak a haragos zöld kukoricatáblák között. Olyan érzése támadt, mintha óriások kertjében járna, meg-megrettent egy felriadó fácán vagy vadnyúl neszezésére. Mire felkereste a szanaszét szórt tanyákat, megnyúltak az árnyak. A déli harangszó után ért vissza a faluba. Szinte minden házba be kellett csengetnie. Kapkodva kereste ki táskája megfelelő rekeszéből az értesítőket, csekkeket, és bár eddig soha nem hibázott, most többször is eltévesztette a címzetteket. A vénasszonyok során haladt leglassabban. Ezek a magányos nénikék kapualjban, kispadra telepedve múlatták a napot, bodzaszörpöt kortyolgattak, megtárgyalták a falu híreit és az előző napi szappanoperák eseményeit. Lajost Lalikámnak szólították, marasztalták, és hogy kedvezzenek neki, frissen sütött fánkkal meg palacsintával kínálták. A roma negyedbe vitt tovább az útja. Purdék és szép arcú asszonyok futottak elé, férfiakat ilyen tájt nemigen látni a telepen, árokásást vállalnak, csak alkonyatra veti haza őket a munka. Az újgazdagok negyedét, az Aranypartot hagyta legutoljára. Furcsának találta az itt lakó népeket. A háború alatt menekültek délről, traktorokra meg pótkocsikra pakolva hozták a pereputtyukat. Egykettőre gyökeret vertek, szép házzal, kerttel, harci kutyával, és csak egymással barátkoztak. Duhajkodáshoz értettek leginkább. A falusiak idegenkedve hallgatták, ahogy egyik-másik nagy háznál zeneszóval kísért ünnepségeken fegyverropogás jelezte a buli csúcspontját.
Lajos nem szeretett becsengetni hozzájuk. A kutató, hideg pillantások zavarták leginkább, ahogy végigmérték, mialatt ő szót próbált érteni velük. Józsibá három évet szolgált gyalogosként Boszniában, megtanulta a nyelvüket, el tudott beszélgetni ezekkel a jöttmentekkel, néha behívták egy fityók szilvapálinkára, de Lajos, mivel neki már nem kellett bevonulnia, a faluban meg nemigen akadt senki, akivel az államnyelvet gyakorolja, akadozva beszélt, a nemeket és a végződéseket is keverte. Mindig, ahogy az Aranypartra vezető emelkedőn kerekezett, elfogyott tüdejéből a levegő, és a térdei megmeredtek. Ha a huszonkilencesbe kellett kézbesítenie valamit, ájulás kerülgette. Legelső útján egy gondosan becsomagolt dobozt szállított ki erre a címre. Hosszasan csöngetett, mire megjelent egy fekete, nyomott orrú férfi, és míg aláírta az átvételi elismervényt, Lajosra sandítva megjegyezte, hogy reméli a küldeménynek nem esett baja, mert ha igen, megkeserüli. Mutatóujját az ádámcsutkája előtt elhúzva jelezte, hogyan gondolja.
Józsibá, amikor az esetet elpanaszolta neki, nevetve nyomott barackot a fejére, és azt tanácsolta, ne legyen ennyire beszari, a lapos orrú csak szórakozik vele, szívesen riogatja a helybélieket, rájátszik a betelepülők rossz hírére.
Lajos mégis minden kézbesítéskor reszketett. Aznap is amiatt volt feszült, mert a reggeli műszakkezdéskor látta, a huszonkilencesnek újabb csomagja érkezett. Úgy csoportosította a küldeményeket, hogy a nagy házak sora maradjon a végére. A fényes papírba burkolt apró csomag egész nap ott lapult az öblös postástáska mélyén. Valahányszor a hátsó rekeszbe kotort, megakadt rajta a szeme. Fegyver lehet benne, vagy valami levágott testrész, talán egy fül vagy orr, latolgatta, és érezte, hogy a háta közepén végigfut a hideg veríték.
Hat órára csak a csomag maradt. Hosszan csengetett. Nem jött ki senki. Szabály szerint vissza kellett volna vinnie a központba a küldeményt, de így másnap újra fel kellene kaptatnia ide, hogy kézbesítse. Aláhamisítja az átvételi szelvényt, döntötte el. Fogta hát a pakkot, és az átkötő spárgánál fogva a levelesláda fogantyújára akasztotta.
