Mi ihlette a filmet?
– Egy sepsiszentgyörgyi lány elmesélte nekem, hogy Nyugat-Európában prostituáltként dolgozott, és mi mindennek volt ezáltal kitéve. Ezt a történetet tíz évvel ezelőtt novella formájában megírtam, de sokáig nem néztem feléje. Tarr Béla rendező rábeszélésére elkezdtem dolgozni rajta, de túlságosan dokumentarista lett, ahhoz pedig nem volt kedvem. Később újból előszedtem, és rájöttem, ha egyfajta mozimesének fogom fel, akkor személyessé tud válni a számomra. Akkoriban történt az is, hogy a feleségem, Török-Illyés Orsolya, aki egyben a film főszereplője, bevonult tíz napra a börtönbe, mert úgy döntött, hogy a parkolási büntetését inkább leüli. Ott prostituáltakkal zárták össze, akik reális és fiktív történeket meséltek neki az életükről. Ez beindította a fantáziámat. A történet egyszer csak elkezdett jeleket adni, én pedig, mint egy médium a túlvilágról, megindultam kommunikálni vele, és akár egy idegenvezető, a stábot is szépen bevezettem ebbe az univerzumba. Sok minden a forgatás közben alakult, így a metaforák is.
A filmet valóban jellemzik a metaforák. Mennyire vagy rájuk fogékony, és mennyire tartod őket fontosnak?
– Nagyon és nagyon. Nem is filmrendezőnek tartom magamat, hanem metaforagyárosnak és metaforakeresőnek. A magyar filmgyártásban nagy hagyománya van az ún. metaforafilmeknek, elég csak Jancsó Miklósra gondolnunk. Metaforákon keresztül kerülök közel a mondanivalóhoz, és ezt metaforákon át adom tovább a nézőknek. Nemcsak rám, hanem általában a magyarokra is jellemzők a metaforák, és nem csupán a filmekkel kapcsolatosan. Eleve mindent hasonlatokkal közelítünk meg. Mintha egy kicsit félnénk a konkrétumoktól. Úgy érzem, ez nemzeti sajátosság.
Elégedett vagy a film fogadtatásával a palicsi filmfesztiválon?
– Nem tudom, milyen volt, mert nem vártam meg a vetítést. Nagyon specifikus helyzetnek kell lennie ahhoz, hogy még egyszer megnézzem. Sőt, azt hiszem, hogy már soha életemben nem fogom tudni megnézni.
Érdeklik-e a közönséget az ún. művészfilmek?
– Sohasem lehet tudni, hogy mi kezd el jelenteni valamit az embereknek. Ennél a filmnél a forgatókönyv írása alatt folyamatosan olyan visszajelzéseket kaptunk, hogy badarság. Nem érdemes ebbe az irányba vinni, mert a naturalista, dokumentarista filmek a menők, és mindenki ilyeneket vár. Legyen leegyszerűsítve a filmnyelv, használjunk videokamerát, a rendező pedig vonuljon láthatatlanságba, helyezkedjen inkább követő pozícióba. A filmünk viszont tökéletesen ennek az ellentéte. Hangsúlyt helyeztünk a filmnyelvre, nem dokumentarista, hanem mese, a rendező személyisége pedig erőteljesen jelen van. Ez bizonyos köröket irritált. Ennek ellenére kiküzdöttük a filmet, de maradt a kérdés, hogy lesz-e nézője. A forgalmazók azt jósolták, hogy a nézőpotenciálja nulla. Váratlanul azonban elkezdték sokan nézni, s az egyik legnézettebb film lett, és elkezdte akkora figyelem övezni, mint a közönségfilmeket. Szerintem érdemes belevágni abba, amiben hiszünk, mert nem tudni, mi lesz a vége. Ha el is bukunk, legalább tapasztalatot nyerünk.
Milyen új projektumokon dolgozol?
– Az elmúlt években a feleségemmel Amerikában éltünk. Ott egy játékfilm elkészítésének vége felé tartunk, amely Dosztojevszkij A játékos című kisregénye alapján készült. Ez mai történet lesz. Egy módosabb kelet-európai család szól, kimennek Las Vegasba, ott eljátsszák a pénzüket, és nem tudnak visszajönni. Egy másik filmen is dolgozunk, egy magyarországi westernen, amelynek a címe Délibáb. Ha minden jól alakul, azt is leforgathatjuk jövőre, csakhogy a katasztrofális magyarországi filmes helyzet ebbe még beleszólhat. Nem tudni, lesz-e rá pénz, egyelőre mindenki bizonytalan, senki sem tudja, mi van.
