Zsáki István hat évtized alkotómunka után is aktív, sőt a tavaly szeptemberben megnyílt életműkiállítás ünnepélyes lezárására új alkotások kerültek a topolyai múzeum falaira, pontosabban a plafonra felfüggesztve és kövekkel lefogva, olyan kövekkel, melyek a rajzok alsó részében is megjelennek. Három szempontból is rendhagyó volt a nagyszabású, több mint félszáz olajfestményt felvonultató kiállítás záróeseménye. Topolya Község Múzeumának emeleti termeit kitöltő visszatekintő kiállítás finisszázsa ugyanis a művész nyolcvanadik születésnapja köré szerveződött, másodsorban elkészült egy pop-up kiállítás, ami a festő legújabb, az elmúlt fél évben született szénrajzait mutatja be, harmadrészt, hogy az ünnepelt is ajándékozott, tombola keretében három Zsáki-festmény került kisorsolásra.
– Ha azt mondjuk, hogy hatvan év, akkor én is sokallom, ha viszont azt kell mondani, hogy mit csináltam, csak azt tudom mondani, hogy dolgoztam. Ciklusok viszont vannak, például, amikor csak pasztellal foglalkozom, vagy, hogy csak egy téma foglalkoztat, vagy például most, a legújabb, a szénrajz, amit még nem tudom, mikor teszek le. Ha hazamegyek, egyet még be kell fejeznem, de közben már más is eszembe jutott. Van egy vázlatfüzetem, ott jegyzem le folyamatosan az ötleteimet. A szenet most nagyon szeretem, bár nem praktikus, mert a kezem is szenes, a törölköző, a nadrág is – mesélte a kiállítászárón a mester, akinek, jól ismert, s talán legjelentősebb alkotásai az ún. babakorszakban születtek, a kiállítás törzsanyagát ezek a festmények alkotják,
Zsáki István az életműkiállítás záróeseményén (Fotó: Herceg Elizabetta)
– Az egyik lányom, amikor kicsi volt, nem játszott a babával, hanem széttépte őket, kijött a kezük, lábuk, és ahogy néztem őket, megjelentek a képek bennem, ahogy ott hevertek darabban, és így elkezdődött a babakorszak, ami sokáig tartott. Emlékszem, egyszer szóltak Újvidékről, hogy a kommunizmus nem így néz az emberekre, hogy nincs feje, vagy be van kötve a szeme, vakon repül valahova, van egy emberideál, ami kell propagálni, és ne csodálkozzak, ha valamelyik kiállításon nem lesz ott a képem – emlékezett a festő, majd arról is vallott, hogy hogyan vált egyik témáról a másikra.
– Van egy ilyen dolog, hogy nem megunom, hanem egy szerűen nem tudok vele már mit kezdeni. Nem akarom ismételni magam, és amikor már nem tudok újat csinálni, akkor lemondok róla. Utána nehéz megtalálni a következő ciklushoz a témát, de nekem akkor bejött a csendélet, és a csendéletből fejlődtek ki a vajdasági rögök, göröngyök. Tehát, ami Vajdasághoz kötődik, bár csak egyes részei jelennek meg, de a színek nagyon jellemzőek. A mostani rajzoknál is a göröngyök megjelennek, a háttér vagy a műterem részlete, vagy absztrakt. A felületek vannak kidolgozva. Egy örömteli munka ez is, mert szénnel idáig nem dolgoztam, csak iskolás koromban, és most nagyon szépen a kezemre áll, és egyelőre nem is tudom kihajítani, egy pár hónapig még gondolom, hogy szénnel fogok dolgozni.
Fél évig volt látogatható a retrospektív kiállítás, közben óvodás csoportok számára szerveztek foglalkozásokat, képzőművészeti alkotómunkát, majd a Ringató foglalkozásoknak is helyszíne volt a múzeum emeleti terme.
– Nagyon-nagyon régen nem rajzoltam. Egy nagy köteg papírt kaptam a Harkai Imre-örökségből, ami műszaki rajznak való, semmi nem marad meg rajta csak a szén. Annak idején én szerettem a szenet, mert nagyon szépen lehet vele tónusokat csinálni. A festményeimnél a színek, a rajznál a felületek dominálnak. A kicsi gyerekeknek hoztam be ezt a papírt, madarakat vágtam ki, ők színezték ki. A parketten rajzoltak, és akkor láttam, hogy nagyon szép játékot adhat a parkett lenyomata. Egy szerencsés összjáték volt ez az egész, a múzeum felkérése, a gyerekek lelkesedése, így azután otthon belefeledkeztem a munkába, elfelejtettem a bánatomat, a hat hónap vergődése ezzel telt, és valami újat is hozott. Több mint harminc rajz készült, tíz látható a finisszázson, de benne van egy új kiállítás lehetősége is.
Az új szénrajzokat is láthatta a közönség a finisszázson (Fotó: Herceg Elizabetta)
Mint ismeretes, Zsáki István több mint tíz éven át, 2020-ig vezette a Topolyai Művésztelepet, arról is beszélt, milyen a kapcsolata a fiatal művészgenerációval.
– A Topolyai Művésztelepet és a galériát átvette Klájó Adrián, és ő szervezte az utóbbi alkotótótáborokat, a vajdasági magyar festők kiállítását is. Az ismerősen csengő nevek mögött megláttam a képeket, és örömteli élmény volt a változatosságot látni, egészen másként látják a mostani fiatalok a világot, mint mi. Mi már öregesebben gondolkodunk. A fiatal képzőművészek alkotásain látszik a frissesség a vonalrendszerben, a színekben, a méretekben, a kompozícióban. És én elégedett vagyok a fiatalsággal, a gondolatvilágukkal. Mi sem lehettünk sokkal különbek annak idején, bár abban az időben az idős generációnak nagy tekintélye volt. A tisztelet az elmúlt, esetleg becsülik a tudást, a tapasztalatot, újat azonban ők tudnak létrehozni.
Végül arról is szólt, hogy milyen érzésekkel zárja le a retrospektív kiálltást.
– A készülődés során először próbáltam beleszólni, aztán beláttam, hogy nem kell. Adriánnak volt egy elképzelése, azt véghezvitte, közben a múzeum termei is megújultak, más színűek lettek a falak, az is adott egy pluszt. Ünnepélyes keretek között, zenével, tánccal nyílt meg szeptemberben a kiállítás, meglepetések vártak most is. Sok az újítás itt a múzeumban, a 21. század követelményeinek megfelelően készülnek az újabb tárlatok, új erővel, ambícióval, tudással. Hosszú évekig itt volt a Topolyai Művésztelep irodája a földszinten, sokat voltam itt, most az emeletet betöltő kiállítással méltó búcsúztatás ez – mondta végül a nyolcvanéves festőművész.
