– Se kulturális, se magyar, se esztétikai stratégiát nem tudok produkálni, stratégia helyett ars poétikám van – vallja Vicsek Károly rendező, közéleti személyiség, akit a kulturális stratégia tervezete kapcsán kértünk fel véleményezésre.
A témával kapcsolatos gondolatait József Attila soraival indítja: „Költő vagyok, mit érdekelne engem a költészet maga?” Vagyis szabad fordításban: magyar vagyok, mit érdekelne engem a magyarság maga? Negyven év folyamán nemigen kellett nyilatkoznom, de gyakran eszembe juttatták, hogy magyar vagyok, többek között a cenzoraim, akik betiltották a filmjeimet, a szerkesztők, akik dobozban hagyták a műsoraimat, vagy a zágrábi, belgrádi, niši fesztiválon időnként emlékeztettek, hogy mit akarnak ezek a magyarok a filmgyártásban, majd a belgrádiak megcsinálják nekik. Hasonló gondolatok voltak Budapest irányából is. Én nagyon ragaszkodtam ahhoz, hogy évente vagy kétévente dokumentum-, vagy játékfilmben újra és újrapróbálkozzak, ez a műfaj ugyanis egy közösség képességét, tehetségét mutatja be, mert negyven-ötven szakma képviselteti magát benne: valaki megírja, lefényképezi, a színészek eljátsszák, a zeneszerző megzenésíti, a technikusok megmunkálják, a vágó összerakja, és így tovább. Tehát ha nincs lehetőségünk a vizuális műfajban megmutatkozni, akkor elsorvad a közösség tehetsége, értelmetlenné válik a tanulás, a képzés, nem tudunk versenyben maradni, és ezáltal ismét kubikos, zsellér szintre süllyed a közösség.
Pedig érett arra, hogy az istenek nyelvén, vagyis a film univerzális nyelvén is meg tudjon mutatkozni.
Úgy érzem, agresszív kisebbséghez tartozunk. Az volt a szerencsénk, hogy kis nemzetek között élünk, ez alatt értem a körülöttünk élő szláv nemzeti közösségeket, és talán tőlük tanultuk meg ezt az életvitelt, ennek köszönhetően maradtunk életben. Szerzett jogaink zömét azonban a kilencvenes években elvesztettük. Annak idején törvény biztosította, hogy évente nyolc szerb dráma mellett elkészítsünk egy kisebbségi nyelvűt is, s ez általában magyar volt. Ezenkívül ifjúsági és gyermekműsoraink voltak, dokumentumfilmjeink, ezek mind elvesztek, sajnos elvesztettük őket. Impozáns opust jegyezhettünk: huszonvalahány dráma, számtalan portréfilm, irodalmi összeállítás... Valamikor a drámaszerkesztőségben együtt ültem Saffer Pállal, Végel Lászlóval, Deák Ferenccel, Gobby Fehér Gyulával. Tervezgettük, álmodtunk és készítettünk is játékfilmeket, portréfilmeket: Tolnai Ottóról, Domonkos Istvánról, Dudás Károlyról, Bori Imréről és másokról, megvolt közöttünk az összjáték, segítettük egymást a munkában. Ezek a munkák elvitték a hírünket az egész akkori országba, a hétfői televíziós terminusban sugározták a drámáinkat, s azoknak a nézettsége 3-4 milliós volt. Valóban hírünket vitték ezek a műsorok az akkor több mint húszmilliós országban, és tudták is, hogy itt magyarok élnek.
Németh László a hetvenes években itt járva megállapította, hogy nálunk van a legnagyobb szellemi szabadság, létrejött a Hungarológiai Intézet, tankönyveket írtunk... Hogy ez magyar kultúra volt, vagy sem, azt nem nekem kell eldöntenem. Én arra törekedtem, hogy a munkámat jól végezzem, mert ily módon tudtam leginkább hozzájárulni közösségünk érvényesüléséhez.
Nálunk a kultúra több mint irodalom, színház, könyv, mi a kultúrán keresztül igazoljuk, hogy itt van az életterünk, így tudunk a kultúrán keresztül önbizalmat, önbecsülést adni azoknak, akiket képviselünk. Így győzzük meg őket, hogy itt is lehet élni, és az önmegvalósításért nem kell külföldre menni. A sikerre való nevelés kell a feladata legyen azoknak, akik a kultúrát művelik. Nem vagyunk dúsgazdagok, nincsenek nagybirtokosaink, nem szereplünk a sikerlistákon, azt hiszem, nekünk a kultúrában kell bizonyítanunk, hogy életképesek vagyunk, és tudunk olyant produkálni, amiért felnéznek ránk. A Nobel-díjas Kertész Imre író mondta egy kilencvenes években tett nyilatkozatában, hogy a zsidóság soha, sehol nem érezheti magát biztonságban, bárhol, bármikor agyonlőhetők. Ha kevésbé drámaian is, de minden kisebbség a magáénak érezheti ezt a gondolatot, mert elég az is, ha nem adnak egyenlő pályázási esélyt, ha nem építik fel a színházunkat... Épp ezért nekünk is, mint minden más kisebbségnek arra kell törekednünk, hogy sikeresek legyünk, mert akkor nem tiporhatnak el. Már óvodáskortól széles körű tudásra, folyamatos művelődésre, tájékozódásra kell nevelni a gyerekeinket. Nekünk egy-két nyelvvel, legalább egy kultúrával többet kell ismernünk, mert csak így harcolhatjuk ki magunknak a megmaradás jogát. Mindenképp arra kell törekednünk, hogy az önbecsülésünket, a kitartásunkat erősítsük, én legalábbis ezeket a törekvéseket szeretném viszontlátni a stratégiában. Azt, hogy kemény munkára ösztönözzük magunkat és a felcseperedőket. Mi az elmúlt fél évszázadban megverekedtünk a jogainkért, sokat sajnos elvesztettünk ezek közül, a visszaszerzésükre kell törekednünk, és ez a politikum feladata.
